NYUGODTAN
Csöndemnek lépte kopog át a szobán,
belesimul a lelkem zörejébe.
Szép lassan minden kialszik tudom,
senki nem jöhet szívem közelébe.
Belealszok a nyugvó perceimbe,
álmodok majd egy túlvilági rétet,
páncéltakarómban megbújik az égbolt,
s virágaim közt lassan földet érek.
(Deák Mónika)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése