KISEMBER

Fotó: pixabay

DEÁK MÓNIKA: KISEMBER

Ismét egy év, és mindig újabb,

de most nélküled jött a december

Egy dal cseng fülemben, kedves emlék…

Vajon merre járhatsz most Kisember?

Járom a várost, és mindenhol ott vagy.

Emléked nyomja arcomba a világ.

Kirakatok, polcok rólad üzennek,

szinte hallom hangod, most mit mondanál.

A közértben egy üveg málnalekvár,

a hátsó sorban a Marlenka figyel,

sarokban zöld fenyő hófehér díszben.

Egy srác  egy karton Fonyódit cipel.

Száz helyről fakadt bolond nevetések,

a konzervek között furcsa tonhalak,

a nehéz táska, röpke sugárhajtás,
s a pékáru is csak víg szlogen marad.

A 47-es már nélkülünk robog,

de minden nap látom, ahogy elhalad,

s újra élem a pillanatot, mikor

rövid időre bontottam a falat.

Ismét egy év, és mindig újabb,

szakíthatatlan mágnes-kapcsolat.

Egy dal cseng szívemben, kedves emlék…

Hej Kisember, vajon merre vagy?

(2018. december)

Deák Mónika © 

Szerzői és minden jog fenntartva

SZÍVHASADÁS

DEÁK MÓNIKA: SZÍVHASADÁS

Tétlen bolyongással punnyad rám az este,
szürke hétköznapok árnyát szórva rám.
A lámpafénynél csak morzsolom a csendet,
gondolatok járkálnak szobám falán.

Csak hallgatom, ahogy fájón emlékeznek,
könnyeik némán érted mormolt imák;
s ahogy botladoznak szétszórt kavicsokban,
féltve bújik meg alattuk a világ.

Rólad beszélget a polcomon az ösztön,
vak tükörbe rémiszt bukott éveket,
s a "Mit tehettem volna?" üzen szeméből,
de kérdésére nem jön a felelet.

A szeretni vágyott foszlott anyaságom
összeroppantva a lelkembe szakadt,
s már nem vagyok más, csak egy kiszáradt folyó.
Ölelő partom rég víz nélkül maradt.

Eltékozolt idők repedt ablakain
csak a szél süvít be metszőn, hidegen,
s megborzongok, ahogy a megzuhant reményt,
flegmán megsuhintja fáradt hitemen.

Tétlen bolyongással nyüszít rám az este,
fáradt éveinknek árnyát szórva rám.
védő karjaim csak nincstelen csonkok,
ujjad ott ragadt a kínok ravaszán.

(Budapest, 2018. november 30.)

Deák Mónika © 
Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: pixabay