ÚTVESZTŐ

Begombolt évek alatt betalált dogmák,

mint kopott GPS, ha nem tudtam az irányt,

úgy terveztek velem, ha rossz volt a tábla,

vagy ha már nem bírtam az oxigénhiányt.

Most bolyongva járom a nagy ismeretlent,

gyűrött szándékom zsebembe varrva,

a holnap fogadott rám egy marék garast,

hitem a gesztenyét hátha kikaparja.

Ám csorognak bennem a hamuszín napok,

mókuskerék pörget percórákat,

a pulzus csak szalad, de akad a ritmus;

a peron hideg, és lerobban a járat.

Szeretnék egy napra kicsit gyenge lenni,

Csak nyugodtan lenni tehertelen.

Néha belesírok, s görnyedt küzdelemből

vad súlyaim alatt péppé csendesedem.

Majd szoros torkomon megfeszül a szándék,

hogy a padlóról újra és megint,

hogy tenni kell hittel, és hegyeket mászni,

mert a felelősség csak előre tekint.

De mondd ó Istenem! Meddig bír az ember?

Feszült inak, hogyha szakadoznak...

Meddig lehet járni karcos pengeélen,

ha a sok sebtől csak véresebb a holnap?

Rég elfáradt rajtam a temérdek álarc,

mosolyokkal fedett torz büszkeség.

Vasruhám is kopott, túl régóta hordom.

Rozsdamarta hitem az elevenbe ég.

Begombolt éveim mint rám gyógyult terhek

vonszolnak tovább, míg el nem hagynak.

Térerőm halovány, az iránytűm törött,

vak koldusa leszek a nyűtt céltudatnak.

(2015. május 21. - Budapest)

Deák Mónika © 

Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: pixabay

NEFELEJCS

Körbe pörgött bennem a neved, s lehet,
hogy arcodba sóhajom titkot temet,
s mert te voltál simítóm, gyógyölelésem,
így bukott meg bennem lassan a "nem értem".

Hogy is volt? Mi volt? Csak menni és tenni,
sorsot fordítva a kenyérre kenni,
s lenni boldog talán, vagy kicsivel könnyebb -
változás hegyektől durván részegültebb.

A város fölött egy csöpp harmónia,
úgy zsongott az éjben a harmonika,
s a fények a Dunán úgy simultak össze,
hogy szikránkat az éjben összekötözte.

Majd fűztünk színházba zárt reményt... (kemény)
zenészárokból sok-mollos szenvedélyt,
s bár szerelmed izzó lámpa volt fölöttem,
én csüggedten tőled mégis elköszöntem,

Emlékek, utak, s egy türelmes kedves,
támasz, s a válasz egy könnyes szerelmes.
Semmiért egészen, és mégis maradni.
Lélekforróságot soha föl nem adni.

De csörgő láncokból nem épül jövő,
csonka érzésekből vágyakat szövő...
Hát köszöntünk szelíden, lehajtott fejjel,
s gyógyulunk hosszan egy fáradt nefelejccsel.

(2015. augusztus 25.- Budapest)

Deák Mónika © 

Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: Pixabay

FALAK

Árny vagyok csupán, kusza semmiség.

Belőlem többé nem szürcsölsz napot.

Emlékszellemek harapásával

csak remény-lelkedet ámíthatod.

Lám, könny lettem izzó parazsadban,

illó arany, puha hamuágyon,

de elalszom, ha nem táplál hited,

s fényemet is a magányba zárom.

A véletlenek furcsa halmából

a varázs is csak lábnyomot hagyott,

mert büszke félszünk visszatáncolva

nem vállalta fel a kockázatot.

Gyűrve pihegnek szétszórt napjaink,

filmbe égett lélekdobbanások,

s a visszazárt falak könnyszeméből

óvatos vágyunk is elszivárog.

De megéri-e, ha a csend feszít,

és álmatlanul kattog a kerék?

Szilánkra törnek porcelán álmok,

s színt váltanak a rózsaszín mesék.

Egymáshoz ragadt lélekrongyaink

túlélnek-e még több áldozatot,

s vajon megéri-e cipelt görccsel

mocsárba gyúrni a káprázatot?

(2015. május 12. - Budapest)

Deák Mónika © 

Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: Pikrepo

Fotó: Saját fotómontázs (források: internet)

FEJVESZTETT EVOLÚCIÓ

Ember-generált abszurdingerekkel
esztelen tévútra söpör a világ.
Torzult arcok, mint fény alatt a fotók,
jövőbe égő durva jellemhibák

teremnek, s már csak szokunk. Egyre tovább.
Szájat tátva csak fejeket kapkodunk,
s ha már káprázik szemünk az újtól,
gyűrt nosztalgiánkhoz visszatér utunk

a konzervatívba, hol még van helyünk.
Hol minden ismerős, a becsület trend,
az igaz hősök tettekből születnek,
az iskolapélda jó tanárt jelent,

s a papírok helyett szalma az ágyunk,
forrót pattint az izzó kályhatető,
a lócitromos port veri a lábunk,
s a száraz kiflicsücsök is ehető...

De hiába minden, ha kész elmebaj,
mit a világ naponta fejünkre dob,
hinni a káoszt, bízni és követni,
hogy ember embertől tiszteletet lop.

Na és persze mást is, időt, nyugalmat,
mert kinek sok van, az mindig harácsol.
Beteg emberek őrült játékokkal
írnák a sorsunk az ingerszobából,

és hiába szöknél, ugyanott maradsz.
Csak a föld kering a tengelyed körül.
Változol vele, vagy csak beleszédülsz,
választanod lehet rossz és torz közül.

Hát forduljon ki a kicsavart világ
így, mind a négy sarkából kiroppantva,
én leszek akkor is Don Quijote,
Egy őrült modern kor ódon lovagja.

(2015. március 6. - Budapest)

Deák Mónika © 

Szerzői és minden jog fenntartva

ÜRESJÁRAT

A szürkének 50, nekem egy sincs.
Árnyalatból a semmi nagy szívás.
Ingerszegényen, zombijáratban
terítéken a monotonitás.

Írni kéne, vagy festeni talán
színeset, frisset kicsit újszerűt,
de rongylábam is színtelen táncol,
s a címlapon is üveg a betű.

Hát polcra teszem a kreatív egót,
ha sárga nap lesz, majd leporolom,
addig billegek kiürült fejjel,
s az izgalmat most másokra hagyom.

(2015.02.23.)

Deák Mónika © 

Szerzői és minden jog fenntartva

HATÁRON TÚL

Tüskék robbannak fel szűk bőröm alatt,
mint idegpusztító életfóbiák.
Halandó lelkem már könnyekből csorog,
hátam is sziklába vájta a „tovább”.

Mert újra és egyre, de mindhiába.
Az árnyékég ha bedeszkázva marad,
nem süt, nem virul, bezárul a Minden.
Beteg sorsom már a semmi felé szalad.

A vigasz hiányzik, mint falat kenyér.
A finomság, a gyöngéd bizonyosság,
hogy ne halljam éles éjszakáimon,
ahogy a gyötrés bennem féregutat rág.

Tompán bolyongok lázas fényvesztőkben.
Az út végére darabokra hullva
erőmbe török, mint megbukott harcos,
s csak fájón nézek az összedőlt múltra.

Így vérzik el bennem lassan az élet,
csontomból még roppant egy végső karéjt,
ösztöneimből kilopja a motort,
s idült küzdelmeimmel nyugovóra tér.

(2015. január 23.)

Deák Mónika © 
Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: Pikepro