KÖRFORGÁS

Hópelyhet álmodtam friss gyógyvirágon,
a párnacsücsök épp békét nyammogott,
s mint lusta cirmos dorombolt a reggel,
ahogy Óra úr mogorván beleharsogott.

Mégötperc kalapját szememre húzva
visszapislogtam a csöpp nyugalomba.
Csak kicsit vágytam még a jó világot,
míg az új nap fényét a homlokomba tolta.

Keskeny szemekkel pislogott a kávé,
forró illata csak sziluettben táncolt,
s ahogy szép lassan bedobbant a reggel,
a nehéz ébredés a valósághoz láncolt.

Mókusvirgonc a forgó kerekekben,
csúf hírek fékeznek a monitoron,
tombol a lélek, immunis a válasz,
s a gázpedálomat újra tövig nyomom.

Coffeinkvízben pörögnek a tervek,
feszült korlátok közt, megoldást rágok.
Vad szélviharban, könnyű esőcseppek;
szédült Fortuna meg folyton elkóvályog.

A házak felett már Hold apó köszön,
fáradt mutatóm az éjjelre ájul.
Elengedem a torzult őrültséget:
ma sem tanultam meg portugálul.

Hópelyhet várok, meg friss gyógyvirágot,
agyam lassulva gyűri le a vánkost,
- holnap behúzok még egy kávéfőzőt,
addig meg álmodok egy saját királyságot.

(2021. november 12.)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: internet

HÓFEHÉR

Amikor megszólalnak a lélekharangok,
s lábnyomát veszti a hótiszta lepel,
néma keretbe szórt harsona dalom
nem repeszt, s már a tükör sem felel,

      ...akkor jó leszek majd, akkor szelíd leszek.

Amikor égő lábamról lehull a muszáj,
békét hagyva a végső célkereszten,
s vágyruhám sebéből mosolyom gyógyul,
reményét hinti néhány könnyszeletben,

      ...akkor jó leszek majd, akkor szelíd leszek.

Amikor nem kísért többé a közöny bókja,
és nem fojtogatja torkomat parázs,
szívem szabadon, görcseit ledobva
továbbengedi a kínzó akarást,

      ...akkor jó leszek majd, akkor szelíd leszek.

Ha majd puha párnámra szelídül a világ,
szélnek eresztve súlyos kötelékét,
s utolsót dobbanva világra hagyja
mindent bocsájtó tiszta ölelését,

      ...akkor jó leszek majd, akkor szelíd leszek.

Nincsre ébred egyszer a szertefoszlott idő,
s ha simult homlokomra rápihen a csönd,
hagyva, hogy tisztán jó legyen a semmi,
s a fény, a tiszta lét már névtelen köszönt,

      ...én jó leszek akkor, csak súlytalan leszek,
         már szelíden szálló hófehér leszek.

(2014.01. 30.)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

FÜST A KÖDBEN...

(Egy gyűrött dal margójára)

„Füst a ködben...” hát ismét újra kezdem

a blues körökbe vont régi dallamot.

Belém szökik a múlt keserű íze -

egyszer talán majd te is hallhatod.

„Színes emlék, valaki belekoszolt” -

morzsákra bontva a széttört napokat,

s bár tudom, minden volt, mit neked adtam,

együtt szenvedtük a csöndviharokat.

Csitítva gyászt, és el nem sírt könnyet

kottába sírtam dübörgő lelkem,

mert nem találtam azt, aki voltam -

kicsavart bőrömből idegen lettem.

„Füst a ködben...” még mindig újraélem,

bár évek tompítják sorsunk metszetét,

„beletörök” még, s ha józanul a világ

szélbe kiáltom a tépett blues-zenét.

(2013. november 15.)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: S Demidov

ÉBREDÉS

Éber kómából kitört valóság

megtorpantotta túl erős hitem.

Elpuskázott szétszórt napjaimból

nem maradt semmi, mit magával vigyen.

Ó konok Idő, ki mindig rohansz,

csönd-perceid most lassítva járnak.

Tudom, megoldod, elviszed a terhet,

de most a sebek még sajogva fájnak.

Csak szélre vágyom, fújja el múltam!

Szórjon arcomra nyugtató reményt!

Megtépázott lelkem romjaiból

építsen hidat egy jobb jövő felé.

Mert menni kell, csak menni előre,

míg van kikért, addig küzdeni kell.

Józan ész! Nyerj hát csatát bennem!

Ösztön-érzésem új hitre nevel.

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

NYÁRVÉG

Már menni kéne, mi mégis maradunk.
Arany szekérbe fogtuk a nyarat.
Nem ereszt el az élménydús világ,
megragadjuk, hátha velünk marad.

Mosolyba fújtuk a ritkuló fákat,
zöldet vonva a komor ősz köré,
s az időt egy üveggömbbe zárva
elbújtattuk egy kopott kép mögé.

Hiába minden, nekilendül mégis,
sárga ruhába öltözik a táj.
Az időgömb széthull, átfesti a képet -
megállíthatatlan halad csak tovább.

(2012. szeptember 10.)
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

ÁLLAPOT

Színfalakról visszacsorgó
álmos-arcú fájdalom,
bennem éled, harcra készen,
tudni kéne váltanom.

Út porában, ég szemében
nem találom hol marad,
boldog órák, szép remények -
tőlem ez mind elszalad.

Olykor, hogyha megpihenve
szakadt gúnyám ledobom,
múlt-zsebének néhány kedves
emlék-gyöngyét kilopom.

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

ÚJRA VÁLTOZÁS

Valami van,

megmozdultak a levelek.

Nincsen már csönd, nincs remegés.

Valami van,

elkezdtek fújni a szelek.

Lágy ez a könnyű lebegés.

Siralmas voltomból kibújtam,

megszakadtak a holt napok.

A pókhálós magánynak vége,

messzinek érzem a tegnapot.

(Deák Mónika)

              

ÉLNI

vágtázó patkók között

feszülő fűszálak között

a föld forgácsai között

mocskos pocsolyák között

élni élni élni élni

s alábukva elmerülni

(Deák Mónika)

 

      

A VÉGÉN

 
Mikor reggel felébredsz
néma csönd fogad.
Tegnap koldus voltál,
s ma senki se vagy
A lábad talajt fog,
de nem érzel semmit,
a kezed nyújtanád,
s nem fogja senki.
Meggyötört arcodat
tükörbe rejted,
hulló könnycseppjeid
lábadra ejted,
megőszült hajad a
markodba ragad,
magas homlokodhoz
izzadság tapad,
s hangod imára
már hiába talál,
utolért, tőrbecsalt
a földízű halál.

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva



Festmény: Vincent van Gogh



 

 

ÉLETÜNK

Poharamból, s poharadból isszuk a mámort.

Vágyaimmal, s vágyaiddal ropjuk vad táncaink.

Kincseimmel, s kincseiddel építjük a jövőt.

Kezeimmel, s kezeiddel simítjuk ráncaink.

Perceimmel, s perceiddel múlatjuk az időt.

Szemeimmel, s szemeiddel emlékeket őrzünk.

Alkonyomból, s alkonyodból - mindig csak egy új nap.

Küszöbömön, s küszöbödön kopogtat az őszünk.

(Deák Mónika)

      

LESZÁMOLÁS

Hol szél se fúj, hol nap se süt,

hol az éj kegyetlen,

ott a semmibe öntöm bánatom,

temetem azt, mit szerettem.

Hol tűz sem ég, hol zúg a csend,

hol egymagam vagyok,

ott a kifordított tenyeremmel

szétszóróm én a tegnapot.

(Deák Mónika)