OLDALAK

Mért tör ki belőlünk az őrült,

mikor egy-egy tétova pillanatban

elönt az indulat?

Mért marunk az elevenbe,

ha fanyar az íze?

Ha a durva célzásoktól

megtörik a szív?

Tükröt tartunk egymás elé,

és magunkat látjuk benne.

Nem fényt, nem álmot,

BÁNATOT.

S a saját életünk.

Pedig csillog az a tó,

a tiszta vizű,

ragyog a Nap, a csillagok,

s a vágyunkból fakadt virágot

együtt neveljük szüntelen.

A felszín alatt

dobod a szív, lobog a láng,

csorog a könny,

mert nincs külön!

Titokban örökre

összetartozunk.

           (Deák Mónika)

SZÍNLELÜNK

Elérnek minket a mozdulatok,

akadozva törnek fel bennünk az ösztönök.

Ülünk. Ránk tapadt porokba bújik az ellenállás.

Hova érünk így?

Hova baktatunk az eleven folyosókon?

Megtörtük a fényeket. Már nem olyan tiszták.

Burokba bújunk, falak mögé.

Megszagoljuk egymás szándékait.

Te Is más vagy, Én is félek.

Belefolyunk a betűrengetegbe,

s letöröljük a szánkról a bizonyítékot.

Színlelünk.

(Deák Mónika)

ELIDEGENEDÉS

Zörögve nyílnak a hajnalok,
s lelkünkbe kalapácsokat vetnek.
Elnémulnak a mozdulatok,
s az undorból kiutat keresnek.

Törött szavakba fojtjuk agyunk,
csak a semmiről beszélünk régen,
és botladozva, esedezve
próbálunk megmaradni a jégen.

Befordulunk az éjszakába,
s „nincsekbe” foglaljuk izzó agyunk.
Mentegetünk egy szalmaszálat,
közben mindent a világra hagyunk.

Foltozgatjuk az üres semmit,
közben jobbra meg balra szálldosunk,
takargatjuk a titkainkat,
és tűrjük, amit már rég nem tudunk.

    Deák Mónika © 

Szerzői és minden jog fenntartva

MEGSEMMISÜLVE

Már nem álmodozom,

 - nincsen szemem.

 Már nem gondolkodom,

 - nincsen agyam.

 Már nem beszélek,

 - nincsen nyelvem.

 Már nem indulok el,

 - nincsen lábam.

 Elkopott minden,

 amikor rólad álmodtam,

 amikor csak rád gondoltam,

 mikor nevedet suttogtam,

 mikor utánad futottam.

 Vakon,

 üres fejjel,

 némán,

 lábak nélkül

 már nem tapsolok neked.

 Nincs kezem sem,

 körmeimmel együtt azt is lerágtam,

 s most semmi vagyok.

(Deák Mónika)

SEM KOPORSÓ, SEM ÁSÓ, SEM KERESZT

 

                                 Elégtek a szavak,

                                 s mostmár  te  is

                                    égni fogsz.

        Arcod még utóljára rámtekint, s darabokra tépve a

        hamutálba hull.

        Középkori hóhér vagyok, s én gyújtom meg lebegő

        arcod fölött a gyufát.

                                 Egy kép, egy arc,

                                 egy illúzió, melyet kergettem,

        most veled

                                 együtt  hamuként

                                 porlad  el.

                                 Meghaltál, s eltemettünk.

                                 Sem koporsó, sem ásó, sem

                                 sem kereszt,

                                csak

                                       szétszórni

                                                   hamvaidat.

                    Majd szép lassan magába szív a piros föld,

                    s ereimben lassan már nem is érezlek.

                    Tudni fogom, hogy voltál, de arcodból már csak

                    az elalvó parazsakra emlékezem.

                    Hóhér vagyok. Ne kérdezd mért teszem!

                    Dolgom, hogy meggyújtsam emléked

                    hideg fényei alatt-fölött az összehordott

                                 máglyarakásokat.

 (1996.)

(Deák Mónika)

VÁGYAK 

Madár akarok

lenni, hogy repülhessek,

asszony, hogy ölelhessek,

anya, hogy dajkálhassak,

napfény, hogy ragyoghassak,

emlék, hogy visszajárjak,

jövő, hogy mindent lássak,

csillag, hogy minden vágyam...

Jaj de nehéz a szárnyam!

  (Deák Mónika)

SZÉDÜLET

Szemed meleg sugarába néztem,

és elvakított a csillogó fény.

Én szédülten, merengve álltam,

úgy öleltél, mint sohase még.
(Deák Mónika)

N E V E D

Sosem volt virág a neved,
ki sem bújt, meg sem született.
Csak elébem szórta arany szirmait,
csak elém sejtette féltő titkait.
(Deák Mónika)

MENEDÉK

Már nem emlékszem,
milyen a virág, a méz, az illat,
- nem tudom.
Összecsukódom,
s bennem szorult félelmem
a világra hagyom. 

(Deák Mónika)

KÖD

Őszi levél hullott lábam elé
rajta kezed erezete
Hervadt rózsa út porában
elhaló szívverésed
Messze szálló fecske madár
elköltözött szerelmed

Te magad sehol sem vagy
eltűntél a ködben
(Deák Mónika)

HOZZÁD TARTOZOM

Nem süvít, nem tombol,
csak csókját lehelte rám a szél.
A zápor sem oly vad
lágy zuhanyként csurran arcomon.
Most már veled vagyok.
Fény kezedből nektárt szürcsölök
Melletted minden más.
Te Föld, Én Fű - Hozzád tartozom.
(Deák Mónika)

SZIVÁRVÁNY VOLTÁL

Szivárvány voltál
sokszínű játék
Tiszta szívemnek
fájó ajándék
Meleg testemnek
égető parázs
Gyönge lelkemnek
megcsaló varázs
Tekintetedben
szél volt az éden
Azzal fújtad el
belső békességem
(Deák Mónika)

MEGCSALATVA

Megkötözött bolond voltam,
házad felé bandukoltam.
Ajtód kinyílt, befogadtál,
piros párnán elringattál,
öröm ágyon pihentettél,
napfény dombon elültettél,
hajnal hasadt, megöntöztél,
tűz-pipaccsá növesztettél.
Egyik nap már nem öntöztél,
tovább nem is növesztettél,
leszakasztott gyönge testtel
út porában felejtettél.
(Deák Mónika)

MAJD HOLNAP...

Holnap, ugye holnap
a rét, a virágok,
holnap, ugye holnap
a házak, az ajtók,
holnap, ugye holnap
a titkok, az álmok,
holnap, ugye holnap
majd kinyílnak nekünk?
(Deák Mónika)

ESTÉRE

Kaktusz voltam, rózsa lettem,
töviseim levetkeztem.
Szirmaimat kibontottam,
tűz-bársonnyal mind bevontam.
Estére, ha úgy akarod,
minden kincsem neked adom,
szirmaimat illatommal
széthintem ágyadon.

(Deák Mónika)

MAGÁNY

Sápadt fényénél kihalt a város,

némán lépked a falakon az árny.

Hűvös fuvallat kóvályog a fák közt,

lassan lehunyja szemeit a ház.

Füstös ködökben elveszett tárgyak,

csak belül pislákol egy kis remény.

Holnap ugyanígy szürke lesz a város,

vagy akad még út jobb világ felé?

Meleg hópihék lepik be lelkem.

Simogatják az itt hagyott magányt.

Lesz-e még esély? Mit hoz a holnap?

Meglátom-e még a szív tavaszát?

Sápadt fényénél kihalt a város,

némán pengeti szívemet a húr.

Vágyak, félelmek táncolva járnak,

lassan felemészti hitemet a múlt.

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva