2014. 10. 09.


Fotó: pixabay
ESŐTÁNC

Hitted-e fölöttünk a béklyótlan felhőt,
hogy a cseppek egyenként nem ehetők,
s hogy ígéret nélküli kapzsiságunkból
nem születnek többé hűtlen szeretők?
Láttad-e előttünk a megcsonkolt ereszt,
hogy sírja éjbe az izzadó vihart,
úgy ropog lelke, mint ha örökké félne,
s érzi, hogy az eső még napokig kitart?

Álmok voltunk a gyarló gondolatokban,
múltunkba süppedő bús ideálok.
Csorgatunk jeget a málnabokrainkra,
de menyegzőnkre a világ a zálog.
Záporunkból néha elmarad a pára,
s csak száraz napokat görnyed a lélek.
De hol marad szánkból a suttogó tenger,
s a naplemente, hol zsigerbe téplek,
hol összekenhetlek csókíz cédasággal,
s belőled szürcsölöm buja titkodat...?
Csak délibáb. Hisz ázott verebek vagyunk,
s dróton ülve nyeljük a villámokat.
(2014. október 9.)

Deák Mónika ©
Szerzői és minden jog fenntartva

2014. 10. 02.

EDITKE
Képtalálat a következőre: „virág png”
Sokat gondoltam arra a napra,
mikor az égből piros könny esett,
gyomrom görcsös kavicsokat rajzolt,
s gyermeki lelkem nagyon megijedt.

Emberek jöttek jaj-komoly arccal,
s engem anyám a szobámba küldött.
Fülem az ajtón, remegő szívvel
kíváncsi csöndem szavakért küzdött.

Csak annyit hallottam: "- Az én lányom?"
- s a döbbent hangsúly éket kalapált.
Nagy volt a baj, s én reszketni kezdtem.
A válasz végül borzalommá vált.

Két hónap, s egy szertefoszlott remény.
Fehér ruhában csak mozdulatlan...
Szép volt Ő, mint egy igazi angyal,
de nem értettem,  s még nem sirattam.

Hat éves, csak annyi voltam akkor,
s még nem tudtam mi a "soha többet",
hogy az örök búcsút életben mérik,
s egy őrült mindent így összetörhet.

Álmaimban sokszor visszatévedt,
kedves mosollyal fehér ruhában;
utána futnék, de messze jár már,
s állok egyedül a ház kapujában.

Gyermeki lélek törött napokkal,
pár év a korban, s egy újabb kereszt.
A harag érik, a lényeg tisztul:
a halál csókja már két embert temet.

A hiány is örök, erős tövis,
mélybe fúrja magát, s benned reked.
S bár sosem múlik, ami múlhatatlan,
gyermeki bosszúd végül elengeded.

Egyke létem - egy beragadt balsors -
A miértekre sosem lesz válasz.
Már csak néha sírok. Értetlen emlék...
Törött évek a múltba kiabálnak.

Deák Edit emlékére   1965-1982. 

(Budapest - 2014. október 2.)

Deák Mónika © 
Szerzői és minden jog fenntartva

2014. 09. 30.


CSAK SZÓLAMOK...


Ezer csöndből egy mondat vehető.
- Csak odaszúr, csak hívogat.
Ezer bókból, egy álomszerető
- Csak idehúz, csak simogat.

Ezer könnyből egy folyó kanyarog.
- Csak idefut, csak elszalad.
Ezer holdból egy éjjelt akarok
- Csak föld fölött, csak ég alatt.

Ezer színből egy nagyon egyszerűt,
- Csak hamisan, csak igazán.
Ezer könyvből egy szikra gyöngybetűt,
- Csak lelkemért, hogy megtalálj.

Ezer fényből egy bogárkarikát.
- Csak összefűz, csak körbe ég.
Ezer hitből egy csókba lobbanást,
- Csak tűzbe olt, de büszke még.

Ezer vércseppből tüskés madarak.
- Még nász a tánc, de véget ért.
Ezer érzésből csak egy dal maradt...
- Csak szólamok egy sóhajért.

(2014. szeptember 30.)
Deák Mónika © 
Szerzői és minden jog fenntartva

2014. 09. 25.



 BOLOND-MESE
(gyógyszer káosz idején)

Úgy esett, hogy a hold kocka lett,
a víz tükröt festett az égre,
kuruttyok játszották a békát,
a ciripek tücsköt zenéltek,
s a fordult képet furcsán nézte
egy vakond a fűzfa tetején.
- Bolond világ! - szólt, s messze úszott
a kóbor elmebaj tenyerén.

(2014. szeptember 25.)
Deák Mónika © 
Szerzői és minden jog fenntartva
CSAK EGYSZERŰEN
(- Provokactions -)

Csöppenjen le korunk léhasága,
a folyton legyintős "minekaz?"-ok!
Az "ugyanmár" falvak lakóinak
már nem indítanak cél-vonatot.

Csak ülnek ott, sótlan nyafogással,
motiválatlan szürkületükben,
s belehalnak a mindennapokba,
pedig talán még meg sem születtek.
Nem tudják, hogy máshogy is lehetne,
mert hozzászoktak hogy "sohasemlesz",
hogy a kenyérből nem szabad enni,
hogy tettekből veszélyek születnek.
De iga-sorban vesznek a könnyek,
s égetnek a bukott perc-saláták...
Irányítva, VAGY Magunkért élni? -
Kit izgatnak a nyűg pszichodrámák?

Hát hulljon le korunk tunyasága,
söpörjük ki a hústalan csontot,
a "csakazértis" rázza meg magát,
s dobja le nyakából a fölös koloncot!

(2014. szeptember 25.)
Deák Mónika © 
Szerzői és minden jog fenntartva



2014. 09. 23.



PÁRNA-PERCEK

És ha csak egy percre a csöndé leszek, 
belefújom minden királyságom. 
Csónakok bontanak vitorlát bennem,
s messzire úsznak a láthatáron.

Csillogva hullajtom terhem a vízre,
s már hallom, hogy simul a jutalom. 
Körbefonnak a mesebeli szelek, - 
párnaágyamon ring a nyugalom.
(2014. 09. 23.)

Deák Mónika 
© 
Szerzői és minden jog fenntartva

2014. 09. 08.


VÁLASZTÁS

Hajnalból kulcsolok szememre álmot,
nyugtalan napokat dörzsöl az ész.
Tán késő van. Vagy lehet, túl korán?
Erővel játszik, aki változni kész.

Fátyol-suttogások fonják a jelent,
kockák forgatják a jövőképet...
Majd belecsendül ezernyi sóhaj -
biztos rosszból egy bizonytalan élet.

S a "mégis" idegszála erőt feszít,
küzdelmet hajt szívemre a jövő.
Égni kell forrón, s utakat törni.
Tűzbe olvadjon az invertált idő.

Mert sírhattam volna évekig tovább,
mint kócos kölyök üres tányérjával.
A dió héját töröm, míg lehet,
s teszem dolgom a kényszer hatalmával.

S ha félszemű csöndem poharat hörpint,
tósztot pendít a kurta bizonytalan,
tudni fogom: az asztalra tettem,
s a beteg semmiből kihúztam magam.

(2014. szeptember 8.)
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

2014. 06. 27.















KIÚT

Porszemnyi létünkkel élünk a mának,
Múltbéli csónakok rozsdákba zárnak.
Léptünket mossák a víztelen partok;
Jönnek még, vissza még ismerős arcok.

Széttépett lapokon lépdelünk csendben,
Rongyos ruhákból font úri keresztben.
Hurcoljuk gúnyánkat gúnyokat tűrve,
Szívemben álmaim - szavakba gyűrve.

Kidobni nem merem, súlyos hatalma.
Zsebembe tenném, félek, belehalna.
Kifelé ébredne, neki a szélnek,
Betűje lenne egy új bekezdésnek.

Keserű sebeket hagynék a járdán,
Erőtlen küzdelmem bilincsbe zárnám.
Szabadon, levegőt, amnéziával!
Örömöt etetnék ambróziával.

Szeretve lenni és mindig szeretni,
Könnyező imákat homokba vetni.
Lezárni, lapozni, gyújtani lángot,
Gátakat törni, letépni a láncot.

Csak élni szeretnék, megélni magam,
Álarcom levetni maradéktalan.
Meggyötört utamról békébe térni,
S szívhúron végre örömöt zenélni.

(2014. június 27.)
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

2014. 06. 24.


Fotó: saját montázs


















CSAK SUTÁN SZERETTELEK

Csak sután szerettelek. Egyszerű barátsággal.
Majd szívem fodraira rátűzdelted magad,
s más lett. Valami furcsa hiányba löktél,
a gondolat percenként hozzád szaladt.

Csak sután szerettelek, egyszerű konoksággal,
ésszerűnek tűntek a bugyuta frázisok,
hogy mások vagyunk, hogy csak korrektül lehet...
De valahol bent már ébredt egy titok.

Csak sután szerettelek, de bonyolult a világ,
s fojtó hiányod már a vérkörökben kering,
ám késve érkezett a gyűrt felismerés,
s a múltban vesztek el vad reményeink.

Csak magamban szeretlek, már rég nem beszélsz hozzám.
Fényképről szövök lelkemnek álmos meséket,
s hogy könyvem lapja voltál, köszönöm neked.
S kérlek, bocsásd meg a széthullt büszkeséget.

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

2014. 06. 05.

ÁTALAKULÁS

Álomkoptatások nyugodt csendjét
élvezik csontfáradt lélekrögök.
Béke-napokhoz simuló csöndek
bársonyízéhez lassan felnövök.

Fűben, fában, szélmorzsás kövekben
megtalálom az élet kódjait,
s finom rezgéssel megszelídítem
utam arcátlan lélekfoltjait.

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva
Fotó: Deák Mónika (saját)
ÚGY VAGYOK

Mint a nap, 
ha nyugodni térve kopott ruhába bújik,
mint árnyék, 
mely szökni próbál a fekete szerepből,
mint alkony,
mely elcsitítja a nappalok hangcsatáit
úgy vagyok:
vad földbe ragadva a fáradt lendületből.

Mint az éj, 
mit imára kulcsolt az álmok idegszála,
mint virág, 
ha illatát esőbe mosta a kikelet,
mint a könny,
mely megkövült szemekben beragadva alszik
úgy vagyok:
magányom zsebében, egy elveszett üzenet. 

(2014. május 20.)
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

2014. 06. 01.


NYÁRI RAJZ

Add a kezed! Fogyjon el velünk a nap
bort kóstolva a részeg horizonton!
Csillagból szikrát rajzolok szívedre,
s neved az éj alatt betűkre bontom.

Puhára főzött vad lettem karodban,
bőrömbe oltottak heves bíborok;
cseppekbe szédül, és izzad és sóhajt...
Bódult ölelésbe lázat suttogok.

Jaj! Hogy lükteti magát a szerelem...
Hát hagyom! Ropja csókba, tűzbe táncát,
én sodródva csábulok bordáid közt,
s nyárba kócolom a végzet románcát.

(2014. június 1.)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

(Változat:
SZABAD RAJZ

Add a kezed! Fogyjon el velünk a nap
rímtelenül, mint hóbortos képregény!
Csillagból szikrát rajzolok szívedre,
s beleírom nevem ékes betűkkel.
Mily nagy a hatalmad csöndem fölött!
Halkan cirógat szemed barnasága,
olvadva hódít egy saroknyi mosoly -
s lebegek. Puhára főzött vad lettem
karjaid között, s te bőrbe szívott méz.
Jaj! Hogy lükteti magát a szerelem!
Hát hagyom! Marjon tűzbe ezer veszély,
égessen csókod örök kábulatba,
én sodródom csábulva bordáid közt
s nyárba kócolom a végzet kegyelmét.

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva)

2014. 05. 28.

Fotó: Én
KEREKEN

Eltelt idő, mint annyiszor tíz meg tíz,
fogakat húzva a küszöbre szédül;
a számban még fanyarul kor-had az íz,
hajamba az év pókfonalat fésül.

Arcomból simuló, csontomból fáradt -
hófehér szálaktól teljes az egész;
humorba nézek, hogy magamba lássak,
sokszor csak cinikus, máskor meg merész.

Összecsókolózik sok példabeszéd,
koccan a bölcs, meg a nyűtt tapasztalat.
Irányok és árnyak írják a mesét,
míg jövőt olvasok hold-asztal alatt,

s álmodom tovább, hogy az élet édes,
s az irónia a hátamon pihen,
hogy lehet a papír akárhány éves,
mégis csak úgy, ahogy itt belül hiszem.

Hát telhet még annyiszor, sokszor a tíz,
koordinátáim a fejemben élnek,
s míg frissül a csíz, és vitamin a kvíz
fityiszt mutatok a kor hírnökének.

(2014. május 28.)
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

2014. 05. 26.

Fotó: Scott Grimando
BÚJTATÓ

Egy kis zugot keresnék valahol,
a záporon túl, zöld és kék között,
rám takarva nyugalmát az égnek
csitulnék szelíd fátyolok mögött.

Egy nyugodt percet lopnék valahol
ritmustalan idősíkra szállva,
s elszunnyadnék fésült álmaimban
egy seholsincs világba zárva.

(2014. május 26.)
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

2014. 05. 19.



VÍZIÓ


Csak egy csepp víz volt, mit ajkadról loptam,
a rózsa csókja még arcodon dorombol,
s előbújnak lassan, mint ébredő titkok
a finom vágyak egy rejtett dobozból.

Selymet becézel a szemtelen éjbe,
parazsat táncoltat egy izzó szalmaszál;
majd a szikra íze végül összekóstol,
s két remegés közt szerelmet inhalál.

(2014. május 19.)
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva
Fotó: Pexels

2014. 05. 06.



Fotó: montázs
ZSONGATÓ

Csak csendesen, 
hogy simuljon hátunkra a szavak rezdülése!
Ne hallja más!
Csak finom jázminokkal szórj bókot tarkóbőrre!
Ne érj, Érints!
Cseppenként hulljon le rólunk a csóktalan idő!
- Irgalom szól.
Tabuk alatt, papírágyon légy kortyom békítője!

(2014. 05. 06.)
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

2014. 04. 25.

ÁTÉRTÉKELÉS

Kulisszatitkokat forgat a kerék,
kérdőjelre kacsint a lusta talán,
hiteles őrült láb billent az útról,
hogy árnyékát hagyja a sodrás falán.

Kicsit visszaloptad elnyomott hangom,
szabad játék hintett zsenge fénymagot...
Finom volt! Súlytalan parádé futott,
s magamba szívtam a ritmusszólamot.

Lehet, megszelídül temetett álmom,
szárnyakat hagynak az ajándékpercek;
az ős virtus újra bőr alá érik,
s finom hangjegyek mosolyt ünnepelnek.

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva(Z-R-A.D.) Hatalmas köszönet P. R-nak, aki visszamuzsikálta a lelkem másik felét.



2014. 04. 09.














EVOLÚCIÓ

Még éjjelbe karcol a szárnypróbálgatás.
Kopott percek között botorkál az élet...
Élet? Vagy csak zsibbadt zombilét vajúdás?
Gödrök alján ragadt sírhatnék-ítélet.

Külső akaratgömbök nyomják a tarkónk,
lassan elszáradnak a motivált szavak,
s kipukkanunk, mint szivárvány buborékok -
a világ változik, a gének oszlanak.

Szagos szózatokat énekel a doboz,
ix arcokra vetett bárgyú függönymesék,
s benne szunnyadozik a téboly-szakadás.
A színre odafönt fehéret festenék.

Csontvázak potyognak dohos szekrényekből,
kutyák vonyítják a szólammaradékot;
a hátunk tovább görbül, kinek, mi miatt.
Ráncok sűrítik az ezredszakadékot.

Kafka-változás, komplett evolúció,
a belső gömbök meg tovább zsugorodnak.
A bábok között hangyák, szalmaszál álmok -
kőbe zárt ember marad az utókornak.

(2014. április 9.)
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

2014. 04. 08.

Fotó: Alexandra House



















CSÖNDMANÓK

Összekucorgunk kócos fűszálak alatt,
mint félve reszkető árva csöndmanók;
hajlékunk üres csigaház fészek,
nap szele fonta puha takarónk.

Virágporesőbe simulnak a könnyek,
lelkünk kimetszi az időt magából,
s a finom árny, ha szemünkre feszül,
fénybe hullunk az élet zajából.

Álmodunk nyugalmat, ringó hárfazenét,
tücsökciripbe vont tavaszéneket;
jó így... lelkünk pehelyágyon gyógyul,
s mosolyba oltja az szenvedéseket.

(2014. április 7.)
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

2014. 04. 07.

PÁROLGÁS

Ennyi lettem volna? 
Szívem megfakulva,
göröngy-érzelmekkel, sápadt fellegekkel...
Ennyi volt az álom? 
Magam sem találom,
elveszett az ember, tele félelmekkel. 

Ezer sebből vérzek,
múltat megidézek,
ég szemével játszom, álmom benne látom...
Eltörtek a képek,
agyamban az ékek...
Kötözz be, ha fázom, könnyeimtől ázom!

Út porából ittam, 
záporokba sírtam
mindenféle kincsem papírságra hintem.
Abból, amit kaptam, 
mindent visszaadtam,
sorsom áttekintem, s kínom csöndre intem.

Megfakultan állok,
rám már nem találtok,
köd-ruhám, ha lebben, pára ezer cseppben, 
sugártáncba hajlik,
felhőre hanyatlik,
s leszek égi csendben, fehér rejtekemben
sóhaj emberekben.

(2014. március)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

2014. 03. 27.



FULLADÁS

Csak hallom, ahogy a süppedő homokban éket ver lábam.
Nehéz légzéssel kopnak az álmok.
Görcsízű mondatok taposnak fejemben utat,
s az elmúlt évek viharai talán örökre eltakarják a napot.
Ez jutott. Kinek mennyi.
A jutalommorzsákat elfújta a szél.
Hátamra kötözött veríték éget bőrömbe súlyokat -
megbújik alatta az összezsugorodás.

Hallgatom, ahogy a süppedő homokban mászkál a jövő.
Nehéz légzés, már fullad a csomó.
Görcs ízzel a számból keserűt csorgat a szívem,
s mert vihartépte ruhámból már régen kihulltak a remény katonái,
ez maradt: tüske kövön.
Örömfoszlányból ócska szellő fújt könnyet,
hátam teherhajlítva reszketi a tékozolt napokat -
összetört alatta az átvert versenyfutás.

(2014.03.27)
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

2014. 03. 18.


Fotó: internet
















SIMÍTS RÁM TAVASZT!

Töröld le arcomról az árnyakat,
ráncok közül a nyugtalan vonást,
csorgó gyöngyöt a nevetés alatt, -
töröld le a lelkemről a nyomást!

Bontass szirmokat a kikeletben,
fésülj hajamra napvirágokat,
ringass el szellőnek puha hátán,
fújd békébe a vad hullámokat!

S ha összefogódzik bennem a gond,
karöltve a nyílhegyű viharral,
csitíts szememre nyugodt álmokat,
s becézd lelkemet csendes szavakkal!

Ölelj bele sóhajszemeidbe,
s ha a gondolat rügyeket fakaszt,
bársony ég forró szerelmeivel
ó Idegen, simíts rám tavaszt!

(2014. március 18.)
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

2014. 03. 17.

Fotó: Emma Hope















LENDÜLETLENÜL

Belecsorgok lomhán a torz ébredésbe,
keserű kávé égeti torkomat,
megszólal a csend, és viharrá érik -
káosszá fajul a kiömlött gondolat.

Napokat emleget a megrepedt csésze,
asztalomon papírra ugrott szavak,
mert írni kell, ha kiborít a világ,
ha idegre kínzó kampót akasztanak.

Csak lassan indulok, kezem homlokomon,
vérem az agyamban ritmusra ketyeg.
Féllábon ugrál a kifeszült idő,
a homokszem meg egyre csak pereg, pereg.

Megmosott arcom  még bután beleszédül,
kagylónak támaszt az alvatlan éjjel,
tántorgó világ, zsibbadt gyomorszörnyek
szikkadt álommorzsákat tördelnek széjjel.

Lusta mozdulattal simítom a reggelt,
tükörbe retten a meggyötört lélek,
sminkes dobozból kipotyog egy mosoly,
s rajzolt magammal egy újabb napba lépek.

(2014. március 14.)
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

2014. 03. 05.

Fotó: internet













KÖSZÖNTJÜK UTASAINKAT!

Zakatol a busz, mint traktor az úton, 
rázza a fejben a reggeli kómát.
Hering a járat, kényelem a csúcson - 
de ki kell bírni ezt az erőpróbát.

Szeretés van, és ha jól összebújunk,
ha elájulnál, majd megtart a tömeg.
Jó ez a rendszer, bár levegő nincsen,
fejünk fölött még üdvözöl a szöveg.

Helyjegy a lépcsőn, felemel az érzés,
nyílik az ajtó, kipotyog a gyerek;
lábak a lábon, és kezek a kézen,
összeszűkülnek a személyi terek.

Döcög a járgány, csak izzad az ember,
terel az elme, hát nézed a tájat.
Lehunyom szemem, csak Gémeset látok, 
Fekete földön meg a névtáblákat. 

Horpad a világ, csak nyomja a helyzet,
de örülj a létnek, vesd el a panaszt!
Könnyebb már nem lesz, hát hiába morogsz,
zárt ajtók mögött túl sok a ... tehetetlen ember.
(2014. 03. 04.)
 Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva


2014. 02. 26.

Fotó: internet






















ÉLETÉRZÉS

Gyalogút fölött haragos az Isten,
lábam a kőben csak nagyokat szisszen.
Hitből a jóba már sohasem lépek.
Minek hát kamuzni álomba képet?

Eleven élet, és remete érzés,
kukába kívánni, zárni a kérdést;
s világi csodákat magukra hagyva
átmenni kicsikét a köztudatba.

Mert sosincs kincsem amit eladhatnék,
közönyből közönyt csak szakadva kapnék.
Hát küldök jeleket, mint jó bolondok,
a cél előtt úgyis mindent lemondok.

Játszom a balgát, és gyűröm az ingem,
rekordot döntök a szellemi ringben.
Betonra festek, a kötélre táncot,
porcelánboltra egy nagy elefántot.

Annyi a furcsa, és sok itt a semmi,
levegőt kellene kölcsönbe venni,
leülni szépen a mindennek szélén,
s az egészet ledobni a világvégén.

 (2014. február 26.)
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva
Fotó: internet















TAVASZ

Napba álmodom összegyűrt magam,
sugár-nedűből szürcsöl az arcom.
Mennyire finom! Lazultan ringok,
s tenyerem is a csodába tartom.

Csak szendereg, még éppen ébredő,
de már zöld szívet villant a tavasz.
Még csak február, de kit érdekel?
Ilyen hibára nem lehet panasz.

Megsimogat, majd homlokon csókol,
s mint csábult virág, beleszédülök.
Könnyedén érint, hajamba fésül,
s ragyogó karjában megszelídülök.

(2014. február 26.)
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

2014. 02. 25.

Fotó: internet
VARÁZS

Várni kell, míg felparázslik főnix-madár életem,
hinni kell a szép mesében: egyszer újra létezem.
Építgetni fahéjágból fészek-álom sorsomat;
ellobbanni nap tűzében, s megszületni boldogan.

(2014. február 24.)
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

2014. 02. 24.

Fotó: internet
VEREM

Sikollyal szőtt percek futnak, árnyékfalak dőlnek.
Borítanak tükröt, tépnek rongyokat.
Lélekszúrkák beleégnek, álomtalan éjbe,
kísértenek csöndet, reményt, sorsokat.

Félek, mikor rám zuhannak kényelmetlen téglák,
zúzott mosolyomat könnyezi szemem.
Álarc nélkül valóságom megremeg a hitben,
menekülő énem fájva követem.

Régóta csak kaparászom gödörfalam földjét,
körömsarak nyúznak fáradt reszketést,
szélmalomharc küszködésből kicsorog a semmi,
s mélybe tompít végleg minden rezzenést.

(2014. február 24.)
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

2014. 02. 21.


Fotó: internet + montázs
PÁRAHANG

Opáltenger fákat rajzol -
lélektelen műremek,
könnyet borít elevenre,
ágak között csönd remeg.

Szürke reggel párahangom
mindörökre ködbe vész,
belepusztul múlt a mába,
száz darabra zúzva szét.

Gyöngyök hullnak kottalapra,
szétgurulnak zajtalan,
törölt kulcsok üvöltenek,
s belehalnak hangtalan.

(2014. február 21.)
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

2014. 02. 18.

Fotó: internet
















FÉLEMBER

Csak a csönd maradt két hang között,
a zene itt hagyott, elköltözött.
A film elszakadt poros ég alatt,
nincs több erő, hogy összevarrjalak.

Csak a csönd maradt, jégszívbe zár,
álmot temet fekete gyászruhám.
Eltört világ, requiem-ördögök,
zsibbadva húz, visznek a vérkörök.

Csak a csönd maradt, toll-táncba von.
Sejttámadás - de fura fájdalom.
Fél szív dobog, kopog a rímeken;
új vonat vár, vezet a síneken.

Csak a csönd maradt, könnyebb vagyok,
lélekdarab - most kicsit elhalok.
Tépett lapok, rajtuk az életem -
könny-napokból, szakadva érkezem.

(2014. február 18.)
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

2014. 02. 11.


Fotó: internet



















GONDTALAN

De szép lenne esőben fürödni,
megtörölközni nap sugarában,
szoknyát ráncolni ég bársonyából,
szél úrfit kergetni zabolátlan.

De jó is lenne felhőn utazni,
habokba fújni pajkos álmokat,
ájult-percekben hold ölén ringni,
lekörözve a csillagászokat.

De finom lenne fűben pihenni,
tücsökzenébe fújni csöndemet,
s lámpások alatt felszárítani
a hajamra guruló könnyemet.

(2014. február 9.)
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva