2014. 10. 09.

Fotó: Internet















ESŐTÁNC

Hitted-e fölöttünk a béklyótlan felhőt,
hogy a cseppek egyenként nem ehetők,
s hogy ígéret nélküli kapzsiságunkból
nem születnek többé hűtlen szeretők?
Láttad-e előttünk a megcsonkolt ereszt,
hogy sírja éjbe az izzadó vihart,
úgy ropog lelke, mint ha örökké félne,
s érzi, hogy az eső még napokig kitart?

Álmok voltunk a gyarló gondolatokban,
múltunkba süppedő bús ideálok.
Csorgatunk jeget a málnabokrainkra,
de menyegzőnkre a világ a zálog.
Záporunkból néha elmarad a pára,
s csak száraz napokat görnyed a lélek.
De hol marad szánkból a suttogó tenger,
s a naplemente, hol zsigerbe téplek,
hol összekenhetlek csókíz cédasággal,
s belőled szürcsölöm buja titkodat...?
Csak délibáb. Hisz ázott verebek vagyunk,
s dróton ülve nyeljük a villámokat.
(2014. október 9.)

Deák Mónika ©
Szerzői és minden jog fenntartva

2014. 10. 02.

EDITKE
Képtalálat a következőre: „virág png”
Sokat gondoltam arra a napra,
mikor az égből piros könny esett,
gyomrom görcsös kavicsokat rajzolt,
s gyermeki lelkem nagyon megijedt.

Emberek jöttek jaj-komoly arccal,
s engem anyám a szobámba küldött.
Fülem az ajtón, remegő szívvel
kíváncsi csöndem szavakért küzdött.

Csak annyit hallottam: "Az én lányom?"
- s a döbbent hangsúly éket kalapált.
Nagy volt a baj, s én reszketni kezdtem.
A válasz végül borzalomra vált.

Két hónap, s egy szertefoszlott remény.
Fehér ruhában csak mozdulatlan...
Szép volt Ő, mint egy igazi angyal,
de nem értettem,  s még nem sirattam.

Hat éves - csak annyi voltam akkor,
s még nem tudtam mi a "soha többet",
hogy az örök búcsút életben mérik,
s egy őrült mindent így összetörhet.

Álmaimban sokszor visszatévedt,
kedves mosollyal fehér ruhában;
utána futnék, de messze jár már,
s állok egyedül a ház kapujában.

Gyermeki lélek törött napokkal,
pár év a korban, s egy újabb kereszt,
a bosszú érik, a lényeg tisztul:
a halál csókja már két embert temet.

A hiány is örök, erős tövis,
mélybe fúrja magát, s benned marad.
El nem sírt könnyek felszínre törnek,
de gyermek-bosszúd a múltba szakad.

Egyke létem - egy beragadt balsors -
A miértekre sosem lesz válasz.
Már csak néha sírok, értetlen emlék.
Törött évek a múltba kiabálnak.

Deák Edit emlékére †1965-1982. 

(Budapest - 2014. október 2.)

Deák Mónika © 
Szerzői és minden jog fenntartva