2014. 03. 27.



FULLADÁS

Csak hallom, ahogy a süppedő homokban éket ver lábam.
Nehéz légzéssel kopnak az álmok.
Görcsízű mondatok taposnak fejemben utat,
s az elmúlt évek viharai talán örökre eltakarják a napot.
Ez jutott. Kinek mennyi.
A jutalommorzsákat elfújta a szél.
Hátamra kötözött veríték éget bőrömbe súlyokat -
megbújik alatta az összezsugorodás.

Hallgatom, ahogy a süppedő homokban mászkál a jövő.
Nehéz légzés, már fullad a csomó.
Görcs ízzel a számból keserűt csorgat a szívem,
s mert vihartépte ruhámból már régen kihulltak a remény katonái,
ez maradt: tüske kövön.
Örömfoszlányból ócska szellő fújt könnyet,
hátam teherhajlítva reszketi a tékozolt napokat -
összetört alatta az átvert versenyfutás.

(2014.03.27)
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

2014. 03. 18.


Fotó: internet
















SIMÍTS RÁM TAVASZT!

Töröld le arcomról az árnyakat,
ráncok közül a nyugtalan vonást,
csorgó gyöngyöt a nevetés alatt, -
töröld le a lelkemről a nyomást!

Bontass szirmokat a kikeletben,
fésülj hajamra napvirágokat,
ringass el szellőnek puha hátán,
fújd békébe a vad hullámokat!

S ha összefogódzik bennem a gond,
karöltve a nyílhegyű viharral,
csitíts szememre nyugodt álmokat,
s becézd lelkemet csendes szavakkal!

Ölelj bele sóhajszemeidbe,
s ha a gondolat rügyeket fakaszt,
bársony ég forró szerelmeivel
ó Idegen, simíts rám tavaszt!

(2014. március 18.)
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

2014. 03. 17.

Fotó: Emma Hope















LENDÜLETLENÜL

Belecsorgok lomhán a torz ébredésbe,
keserű kávé égeti torkomat,
megszólal a csend, és viharrá érik -
káosszá fajul a kiömlött gondolat.

Napokat emleget a megrepedt csésze,
asztalomon papírra ugrott szavak,
mert írni kell, ha kiborít a világ,
ha idegre kínzó kampót akasztanak.

Csak lassan indulok, kezem homlokomon,
vérem az agyamban ritmusra ketyeg.
Féllábon ugrál a kifeszült idő,
a homokszem meg egyre csak pereg, pereg.

Megmosott arcom  még bután beleszédül,
kagylónak támaszt az alvatlan éjjel,
tántorgó világ, zsibbadt gyomorszörnyek
szikkadt álommorzsákat tördelnek széjjel.

Lusta mozdulattal simítom a reggelt,
tükörbe retten a meggyötört lélek,
sminkes dobozból kipotyog egy mosoly,
s rajzolt magammal egy újabb napba lépek.

(2014. március 14.)
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

2014. 03. 05.

Fotó: internet













KÖSZÖNTJÜK UTASAINKAT!

Zakatol a busz, mint traktor az úton, 
rázza a fejben a reggeli kómát.
Hering a járat, kényelem a csúcson - 
de ki kell bírni ezt az erőpróbát.

Szeretés van, és ha jól összebújunk,
ha elájulnál, majd megtart a tömeg.
Jó ez a rendszer, bár levegő nincsen,
fejünk fölött még üdvözöl a szöveg.

Helyjegy a lépcsőn, felemel az érzés,
nyílik az ajtó, kipotyog a gyerek;
lábak a lábon, és kezek a kézen,
összeszűkülnek a személyi terek.

Döcög a járgány, csak izzad az ember,
terel az elme, hát nézed a tájat.
Lehunyom szemem, csak Gémeset látok, 
Fekete földön meg a névtáblákat. 

Horpad a világ, csak nyomja a helyzet,
de örülj a létnek, vesd el a panaszt!
Könnyebb már nem lesz, hát hiába morogsz,
zárt ajtók mögött túl sok a ... tehetetlen ember.
(2014. 03. 04.)
 Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva