Mint álmos buborék hullok szíved melegébe,
de kippukkantak benned a régi vágyak.
A tegnapi kincsek már nem őrzik tovább
mit szerettél, és mik olykor húsba vágtak.
Köteléked felém lassan végleg szertefoszlik,
s már csak én kapaszkodnék bőszen kezedbe.
Olyanná váltam, mint a régen várt eső,
de kiszáradt minden, mire megérkeztem.
Szikláink közt, érzéseink büszke börtönében
kínpárnákra rakjuk a megtört álmokat.
Hogy szerettél egykor, s hogy elvesztettelek...
Már nem bolygatjuk tovább a talányokat.
Múltból menekülünk: én Feléd, Te tőlem;
a szív-vitorla már más irányban áll.
Ha széttép a vihar, eltűnök a szélben,
s csak rossz emlék maradok árnyaid falán.
(2020. július)
Deák Mónika ©
Szerzői és minden jog fenntartva
