DEÁK MÓNIKA - KULTÚRGARÁZDÁK

Kultúragarázdák összecsókolózva
sarat hajigálnak minden jómodorra.
Gondolán vesződnek gondolatok ellen,
mélyebb pontra ennél nem süllyedhet jellem.

Üres tojásokon szintet lép a szégyen,
sötét pince mélyén minden fényérzékeny.
Arany gúnyparádén megbújik a szarka,
saját fészkébe mar a skorpió farka.

2022. 07.06.

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

KI NEM KERES, ANNAK NEM HIÁNYZOM

Sebes kézzel miért kapaszkodom?
Ki nem tart meg, annak nem hiányzom.
Talányarcú néma közönyöddel
túlmutattál minden vallomáson. 

Büszke ritmusod bókot igényelt.

Táncoltattál egy zord vaskorláton,

de törött lábam csak fájón lépdelt.

Ki mélybe lök, annak  nem hiányzom.

Színt vallottak az őszinte vágyak,

s szikkadt morzsát kapott valóságom.

Arcomon ajtó, összetört árnyék,

beláttam, hogy már nem hiányzom.

"Sokat és sokszor" - elavult szavak -

tetteid nélkül csak füstízű bársony.

Üres frázisok, mind szétfoszlanak.

ki nem keres, annak nem hiányzom.

Kifordított furcsa szösszenetek, 

szilánkod, hogy végül eltaláljon...

Te hagytál menni, s én elfogadtam.

Ki nem marasztal, annak nem hiányzom.

(2021. január 2.)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

BUKOTT ANGYAL

Harangok zúgnak, üvöltik a jelent.

Beléd csorgattam minden rezdülésem.

Lámpám pislákolva az utolsó percén

lecsapja a relét minden készüléken.

A képek fejemben csúnyán összeégtek;

hamut kapargatok, sós könnyek alatt.

Szorítom magamhoz apró mozaikod,

minden kis darab egy-egy kenyérfalat.

Szívből vágytam veled a víg holtodiglant, 

de pofon vágott a kegyetlen idő,

hogy túl későn ébredt csipkerózsa álmom,

s kiszáradt közben a legszebb málnatő.

A vihar vad lova bennem tovább tombol,

villámok röhögik szánalmas kínom.

Játék vagyok látod a balsors asztalán,

de vesztettem, s vágyad százszor visszasírom.

Bolond szerelmem egy elfuserált térben

csak bukott angyal, végleg kitaszítva.

Szívem elhagyom, túl sokáig fájt már,

de neved marad a bőröm alá írva.

(2020. augusztus 2.)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

BÜSZKESÉG ÉS BALÍTÉLET

Mint álmos buborék hullok szíved melegébe,

de kippukkantak benned a régi vágyak.

A tegnapi kincsek már nem őrzik tovább

mit szerettél, és mik olykor húsba vágtak.

Köteléked felém lassan végleg szertefoszlik,

s már csak én kapaszkodnék bőszen kezedbe.

Olyanná váltam, mint a régen várt eső,

de kiszáradt minden, mire megérkeztem. 

Szikláink közt, érzéseink büszke börtönében 

kínpárnákra rakjuk a megtört álmokat.

Hogy szerettél egykor, s hogy elvesztettelek...

Már nem bolygatjuk tovább a talányokat.

Múltból menekülünk: én Feléd, Te tőlem;

a szív-vitorla már más irányban áll. 

Ha széttép a vihar, eltűnök a szélben,

s csak rossz emlék maradok árnyaid falán.

(2020. július)

Deák Mónika © 

Szerzői és minden jog fenntartva

MENEDÉK

Összehajtottam magam a porban,
a talpak alatt kihunynak az álmok.

Fotó: Pixabay

Bíbor ködben lehulló cseppekből
hangszálak nélkül csak némán kiáltok.

Árnyam alatt is süllyed a világ,
a céltalan jövőt magával húzva.
Csontszínű magányom zsákutcája
éles kavicsokból van összegyúrva

Távoli hangokból kihűlt vigasz -
megszűnik minden, ami itt felejtett.
Úgy hullok karjába a csöndnek,
Mint puha emlék, a szakadék mellett.

Ha majd nem félek már, bezár a tér;
jéghideg korlátot markol a kezem,
s mint a vízcsepp, ha ködruhába bújt,
messzire ugrom a végtelen felett.

(Budapest - 2019. június 9.)

Deák Mónika © 

Szerzői és minden jog fenntartva

SZÍVHASADÁS

DEÁK MÓNIKA: SZÍVHASADÁS

Tétlen bolyongással punnyad rám az este,
szürke hétköznapok árnyát szórva rám.
A lámpafénynél csak morzsolom a csendet,
gondolatok járkálnak szobám falán.

Csak hallgatom, ahogy fájón emlékeznek,
könnyeik némán érted mormolt imák;
s ahogy botladoznak szétszórt kavicsokban,
féltve bújik meg alattuk a világ.

Rólad beszélget a polcomon az ösztön,
vak tükörbe rémiszt bukott éveket,
s a "Mit tehettem volna?" üzen szeméből,
de kérdésére nem jön a felelet.

A szeretni vágyott foszlott anyaságom
összeroppantva a lelkembe szakadt,
s már nem vagyok más, csak egy kiszáradt folyó.
Ölelő partom rég víz nélkül maradt.

Eltékozolt idők repedt ablakain
csak a szél süvít be metszőn, hidegen,
s megborzongok, ahogy a megzuhant reményt,
flegmán megsuhintja fáradt hitemen.

Tétlen bolyongással nyüszít rám az este,
fáradt éveinknek árnyát szórva rám.
védő karjaim csak nincstelen csonkok,
ujjad ott ragadt a kínok ravaszán.

(Budapest, 2018. november 30.)

Deák Mónika © 
Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: pixabay

AZTÁN ELHALKULUNK...

DEÁK MÓNIKA: AZTÁN ELHALKULUNK...

Aztán elhalkulunk...
Kopott bársonyát az ég ránk takarja,
s csillagot repít szemünkre az éj.
Néha hiszem, hogy egyszer újraébredünk,
s gyűrött életünkből kivonhatjuk a mínuszokat.
Illúziók.
Néma ígéretek a vérszívta létből.
Benne keringenek a napban,
de sugarai földet nem érnek.
Aztán már mindegy.
Álmainkról lehullnak az izzó selymek,
továbbsiklanak egy oltó vízesésbe, -
s maradunk csupaszok, ismeretlenek,
fonnyadt májusok egy nyomott világban.
Aztán elhalkulunk...

(Budapest, 2016. február 22.)

Deák Mónika © 

Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: pixabay

ÚTVESZTŐ

Begombolt évek alatt betalált dogmák,

mint kopott GPS, ha nem tudtam az irányt,

úgy terveztek velem, ha rossz volt a tábla,

vagy ha már nem bírtam az oxigénhiányt.

Most bolyongva járom a nagy ismeretlent,

gyűrött szándékom zsebembe varrva,

a holnap fogadott rám egy marék garast,

hitem a gesztenyét hátha kikaparja.

Ám csorognak bennem a hamuszín napok,

mókuskerék pörget percórákat,

a pulzus csak szalad, de akad a ritmus;

a peron hideg, és lerobban a járat.

Szeretnék egy napra kicsit gyenge lenni,

Csak nyugodtan lenni tehertelen.

Néha belesírok, s görnyedt küzdelemből

vad súlyaim alatt péppé csendesedem.

Majd szoros torkomon megfeszül a szándék,

hogy a padlóról újra és megint,

hogy tenni kell hittel, és hegyeket mászni,

mert a felelősség csak előre tekint.

De mondd ó Istenem! Meddig bír az ember?

Feszült inak, hogyha szakadoznak...

Meddig lehet járni karcos pengeélen,

ha a sok sebtől csak véresebb a holnap?

Rég elfáradt rajtam a temérdek álarc,

mosolyokkal fedett torz büszkeség.

Vasruhám is kopott, túl régóta hordom.

Rozsdamarta hitem az elevenbe ég.

Begombolt éveim mint rám gyógyult terhek

vonszolnak tovább, míg el nem hagynak.

Térerőm halovány, az iránytűm törött,

vak koldusa leszek a nyűtt céltudatnak.

(2015. május 21. - Budapest)

Deák Mónika © 

Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: pixabay

NEFELEJCS

Körbe pörgött bennem a neved, s lehet,
hogy arcodba sóhajom titkot temet,
s mert te voltál simítóm, gyógyölelésem,
így bukott meg bennem lassan a "nem értem".

Hogy is volt? Mi volt? Csak menni és tenni,
sorsot fordítva a kenyérre kenni,
s lenni boldog talán, vagy kicsivel könnyebb -
változás hegyektől durván részegültebb.

A város fölött egy csöpp harmónia,
úgy zsongott az éjben a harmonika,
s a fények a Dunán úgy simultak össze,
hogy szikránkat az éjben összekötözte.

Majd fűztünk színházba zárt reményt... (kemény)
zenészárokból sok-mollos szenvedélyt,
s bár szerelmed izzó lámpa volt fölöttem,
én csüggedten tőled mégis elköszöntem,

Emlékek, utak, s egy türelmes kedves,
támasz, s a válasz egy könnyes szerelmes.
Semmiért egészen, és mégis maradni.
Lélekforróságot soha föl nem adni.

De csörgő láncokból nem épül jövő,
csonka érzésekből vágyakat szövő...
Hát köszöntünk szelíden, lehajtott fejjel,
s gyógyulunk hosszan egy fáradt nefelejccsel.

(2015. augusztus 25.- Budapest)

Deák Mónika © 

Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: Pixabay

FALAK

Árny vagyok csupán, kusza semmiség.

Belőlem többé nem szürcsölsz napot.

Emlékszellemek harapásával

csak remény-lelkedet ámíthatod.

Lám, könny lettem izzó parazsadban,

illó arany, puha hamuágyon,

de elalszom, ha nem táplál hited,

s fényemet is a magányba zárom.

A véletlenek furcsa halmából

a varázs is csak lábnyomot hagyott,

mert büszke félszünk visszatáncolva

nem vállalta fel a kockázatot.

Gyűrve pihegnek szétszórt napjaink,

filmbe égett lélekdobbanások,

s a visszazárt falak könnyszeméből

óvatos vágyunk is elszivárog.

De megéri-e, ha a csend feszít,

és álmatlanul kattog a kerék?

Szilánkra törnek porcelán álmok,

s színt váltanak a rózsaszín mesék.

Egymáshoz ragadt lélekrongyaink

túlélnek-e még több áldozatot,

s vajon megéri-e cipelt görccsel

mocsárba gyúrni a káprázatot?

(2015. május 12. - Budapest)

Deák Mónika © 

Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: Pikrepo

Fotó: Saját fotómontázs (források: internet)

FEJVESZTETT EVOLÚCIÓ

Ember-generált abszurdingerekkel
esztelen tévútra söpör a világ.
Torzult arcok, mint fény alatt a fotók,
jövőbe égő durva jellemhibák

teremnek, s már csak szokunk. Egyre tovább.
Szájat tátva csak fejeket kapkodunk,
s ha már káprázik szemünk az újtól,
gyűrt nosztalgiánkhoz visszatér utunk

a konzervatívba, hol még van helyünk.
Hol minden ismerős, a becsület trend,
az igaz hősök tettekből születnek,
az iskolapélda jó tanárt jelent,

s a papírok helyett szalma az ágyunk,
forrót pattint az izzó kályhatető,
a lócitromos port veri a lábunk,
s a száraz kiflicsücsök is ehető...

De hiába minden, ha kész elmebaj,
mit a világ naponta fejünkre dob,
hinni a káoszt, bízni és követni,
hogy ember embertől tiszteletet lop.

Na és persze mást is, időt, nyugalmat,
mert kinek sok van, az mindig harácsol.
Beteg emberek őrült játékokkal
írnák a sorsunk az ingerszobából,

és hiába szöknél, ugyanott maradsz.
Csak a föld kering a tengelyed körül.
Változol vele, vagy csak beleszédülsz,
választanod lehet rossz és torz közül.

Hát forduljon ki a kicsavart világ
így, mind a négy sarkából kiroppantva,
én leszek akkor is Don Quijote,
Egy őrült modern kor ódon lovagja.

(2015. március 6. - Budapest)

Deák Mónika © 

Szerzői és minden jog fenntartva

HATÁRON TÚL

Tüskék robbannak fel szűk bőröm alatt,
mint idegpusztító életfóbiák.
Halandó lelkem már könnyekből csorog,
hátam is sziklába vájta a „tovább”.

Mert újra és egyre, de mindhiába.
Az árnyékég ha bedeszkázva marad,
nem süt, nem virul, bezárul a Minden.
Beteg sorsom már a semmi felé szalad.

A vigasz hiányzik, mint falat kenyér.
A finomság, a gyöngéd bizonyosság,
hogy ne halljam éles éjszakáimon,
ahogy a gyötrés bennem féregutat rág.

Tompán bolyongok lázas fényvesztőkben.
Az út végére darabokra hullva
erőmbe török, mint megbukott harcos,
s csak fájón nézek az összedőlt múltra.

Így vérzik el bennem lassan az élet,
csontomból még roppant egy végső karéjt,
ösztöneimből kilopja a motort,
s idült küzdelmeimmel nyugovóra tér.

(2015. január 23.)

Deák Mónika © 
Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: Pikepro

Fotó: pixabay

ESŐTÁNC

Hitted-e fölöttünk a béklyótlan felhőt,
hogy a cseppek egyenként nem ehetők,
s hogy ígéret nélküli kapzsiságunkból
nem születnek többé hűtlen szeretők?
Láttad-e előttünk a megcsonkolt ereszt,
hogy sírja éjbe az izzadó vihart,
úgy ropog lelke, mint ha örökké félne,
s érzi, hogy az eső még napokig kitart?

Álmok voltunk a gyarló gondolatokban,
múltunkba süppedő bús ideálok.
Csorgatunk jeget a málnabokrainkra,
de menyegzőnkre a világ a zálog.
Záporunkból néha elmarad a pára,
s csak száraz napokat görnyed a lélek.
De hol marad szánkból a suttogó tenger,
s a naplemente, hol zsigerbe téplek,
hol összekenhetlek csókíz cédasággal,
s belőled szürcsölöm buja titkodat...?
Csak délibáb. Hisz ázott verebek vagyunk,
s dróton ülve nyeljük a villámokat.

(2014. október 9.)

Deák Mónika ©
Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: saját montázs

CSAK SUTÁN SZERETTELEK

Csak sután szerettelek. Egyszerű barátsággal.
Majd szívem fodraira rátűzdelted magad,
s más lett. Valami furcsa hiányba löktél,
a gondolat percenként hozzád szaladt.

Csak sután szerettelek, egyszerű konoksággal,
ésszerűnek tűntek a bugyuta frázisok,
hogy mások vagyunk, hogy csak korrektül lehet...
De valahol bent már ébredt egy titok.

Csak sután szerettelek, de bonyolult a világ,
s fojtó hiányod már a vérkörökben kering,
ám késve érkezett a gyűrt felismerés,
s a múltban vesztek el vad reményeink.

Csak magamban szeretlek, már rég nem beszélsz hozzám.
Fényképről szövök lelkemnek álmos meséket,
s hogy könyvem lapja voltál, köszönöm neked.
S kérlek, bocsásd meg a széthullt büszkeséget.

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: Deák Mónika (saját)

ÚGY VAGYOK

Mint a nap, 

ha nyugodni térve kopott ruhába bújik,

mint árnyék, 

mely szökni próbál a fekete szerepből,

mint alkony,

mely elcsitítja a nappalok hangcsatáit

úgy vagyok:

vad földbe ragadva a fáradt lendületből.

Mint az éj, 

mit imára kulcsolt az álmok idegszála,

mint virág, 

ha illatát esőbe mosta a kikelet,

mint a könny,

mely megkövült szemekben beragadva alszik

úgy vagyok:

magányom zsebében, egy elveszett üzenet. 

(2014. május 20.)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

FULLADÁS

Csak hallom, ahogy a süppedő homokban éket ver lábam.
Nehéz légzéssel kopnak az álmok.
Görcsízű mondatok taposnak fejemben utat,
s az elmúlt évek viharai talán örökre eltakarják a napot.
Ez jutott. Kinek mennyi.
A jutalommorzsákat elfújta a szél.
Hátamra kötözött veríték éget bőrömbe súlyokat -
megbújik alatta az összezsugorodás.

Hallgatom, ahogy a süppedő homokban mászkál a jövő.
Nehéz légzés, már fullad a csomó.
Görcs ízzel a számból keserűt csorgat a szívem,
s mert vihartépte ruhámból már régen kihulltak a remény katonái,
ez maradt: tüske kövön.
Örömfoszlányból ócska szellő fújt könnyet,
hátam teherhajlítva reszketi a tékozolt napokat -
összetört alatta az átvert versenyfutás.

(2014.03.27)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: Emma Hope

LENDÜLETLENÜL

Belecsorgok lomhán a torz ébredésbe,
keserű kávé égeti torkomat,
megszólal a csend, és viharrá érik -
káosszá fajul a kiömlött gondolat.

Napokat emleget a megrepedt csésze,
asztalomon papírra ugrott szavak,
mert írni kell, ha kiborít a világ,
ha idegre kínzó kampót akasztanak.

Csak lassan indulok, kezem homlokomon,
vérem az agyamban ritmusra ketyeg.
Féllábon ugrál a kifeszült idő,
a homokszem meg egyre csak pereg, pereg.

Megmosott arcom  még bután beleszédül,
kagylónak támaszt az alvatlan éjjel,
tántorgó világ, zsibbadt gyomorszörnyek
szikkadt álommorzsákat tördelnek széjjel.

Lusta mozdulattal simítom a reggelt,
tükörbe retten a meggyötört lélek,
sminkes dobozból kipotyog egy mosoly,
s rajzolt magammal egy újabb napba lépek.

(2014. március 14.)
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: internet

ÉLETÉRZÉS

Gyalogút fölött haragos az Isten,

lábam a kőben csak nagyokat szisszen.

Hitből a jóba már sohasem lépek.

Minek hát kamuzni álomba képet?

Eleven élet, és remete érzés,

kukába kívánni, zárni a kérdést;

s világi csodákat magukra hagyva

átmenni kicsikét a köztudatba.

Mert sosincs kincsem amit eladhatnék,

közönyből közönyt csak szakadva kapnék.

Hát küldök jeleket, mint jó bolondok,

a cél előtt úgyis mindent lemondok.

Játszom a balgát, és gyűröm az ingem,

rekordot döntök a szellemi ringben.

Betonra festek, a kötélre táncot,

porcelánboltra egy nagy elefántot.

Annyi a furcsa, és sok itt a semmi,

levegőt kellene kölcsönbe venni,

leülni szépen a mindennek szélén,

s az egészet ledobni a világvégén.

 (2014. február 26.)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: internet

VEREM

Sikollyal szőtt percek futnak, árnyékfalak dőlnek.

Borítanak tükröt, tépnek rongyokat.

Lélekszúrkák beleégnek, álomtalan éjbe,

kísértenek csöndet, reményt, sorsokat.

Félek, mikor rám zuhannak kényelmetlen téglák,

zúzott mosolyomat könnyezi szemem.

Álarc nélkül valóságom megremeg a hitben,

menekülő énem fájva követem.

Régóta csak kaparászom gödörfalam földjét,

körömsarak nyúznak fáradt reszketést,

szélmalomharc küszködésből kicsorog a semmi,

s mélybe tompít végleg minden rezzenést.

(2014. február 24.)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: internet + montázs

PÁRAHANG

Opáltenger fákat rajzol -

lélektelen műremek,

könnyet borít elevenre,

ágak között csönd remeg.

Szürke reggel párahangom

mindörökre ködbe vész,

belepusztul múlt a mába,

száz darabra zúzva szét.

Gyöngyök hullnak kottalapra,

szétgurulnak zajtalan,

törölt kulcsok üvöltenek,

s belehalnak hangtalan.

(2014. február 21.)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva