A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Változás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Változás. Összes bejegyzés megjelenítése

2023. 01. 17.

SZÁMÍTÓ GÉP, VAGY SZÁMÍTÓGÉP - Digitális lélekhasadék

Az ugrókötéltől az evolúciós ugrásig

















Amikor nézek egy régi magyar filmet, vagy eszembe jut Vágási Feri  első komputere, vagy amikor Lindát elküldték egy számítógép tanfolyamra, beleszédülök. Még éppen nem vagyok 50 éves, de az elmúlt 35 év alatt jutottam el a mechanikus írógéptől a mesterséges intelligenciáig. Mint ha egy versenyautó mellett gyalogolnék, és csak nézem a távolban leszakadt emberi értékeket. Nézem a gyerekkorom tempóját, a megélt, megélésre képes pillanatokat, és látom, hogy szippant be a kozmosz ebbe az elgépiesedett új világba. 
Írtam verset a szülőföldről, bánatról, örömről, szerelemről és dilemmákról. És írok cikkeket a keresőoptimalizálásról, a mesterséges intelligenciáról, a modern kor vívmányairól. Hogy kerültem ebbe a virtuális térbe? Hogyan és mikor borított be a digitális világ?

Itt mélyen, valahol a 18. utcában még megvan a pici buborék. Benne álmok, vágyak, érzések. Csupa-csupa hasznavehetetlen szentimentalizmus. Még nem engedem el, még kell nekem, akarom!

Próbálok belekapaszkodni az apró morzsákba, amikben az ember, az egyéniség még megtalálható, még szerepet kap még levegőhöz jut. Egyre kevesebb. Sodródom, reagálok, de a megélésre, a feldolgozásra már nincs idő; ebben a mókuskerékben aki nem szalad, az lemarad. Az alkalmazkodás olyan evolúciós ugrásra kényszeríti a mindennapokat, amibe a lélek időről időre beleremeg. A buborékot pedig végül messzire repíti a történelem. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer az ember…

2023. 01.17.

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva
Fotó: Pixabay

2022. 07. 05.

DEÁK MÓNIKA - ÁLARCTÖRÉS



A kisgyerek sír, ha valami fáj neki. Ha megütötte magát, ha nem éri el, amit szeretne, ha igazságtalannak érzi a helyzetet. Igen. A kisgyerek sír. Őt még hagyjuk, had mutassa ki az érzelmeit.

Felnövünk. A társadalmi elvárások szép lassan letörlik arcunkról a könnyeket, az egyik legőszintébb emberi érzést. Felragasztjuk a kényszert a szánk szögletébe, mosolyogni kezdünk. Mindig, mindenhol. Mert a világ elvárja, hogy túllépj a problémáidon, és a nap 24 órájában készenlétszerűen sugározd a pozitív energiát. Miről van szó? Kényszervigyor? Önmotiváció? Életmód-trend? Szófogadás? Az ösztön útja, vagy kijelölt vonal lesz a befutó? Melyik a helyes?

Az emberek szép lassan elfelejtik önálló, józan értékrendek szerint látni a körülöttük lévő világot. Elássák saját elvrendszerüket, és magukra aggatják a társadalmi elvárásokat. Rendszer van kérem szépen, adott irányzatok. Mosolyogj mindig, légy elégedett, pozitív! A negatív történések, történetek, panaszok csak a "botrány-vadászokat" érdeklik. Mert ezek a népek képtelenek illeszkedni az újvilági normákhoz, elfogadni az előkészített útmutatásokat, manipulációkat. Hogy jogosan, vagy jogtalanul, az már senkit nem érdekel. Így lehet okolni, vádolni, alázni valakit mindig. És észre sem vesszük, hova jutunk.

Kit érdekel, mi a valóság? Ha reklamálsz, te vagy a nyugalmat megzavaró, közösségromboló.

És elfojtjuk. El bizony a könnyeket, a fájdalmat, a meg nem értettséget, a gondokat, mert az új világ, a megalkuvók elutasítják a negatív érzéseket, az ellenvéleményeket. Mintha az élet csak egy dimenziós lenne, rácsapja az ajtót a fájdalomra.

Tűrünk. Tűrjük a társadalom megalázását, az elnyomást, a zsarnokságot, az igazságtalanságokat, és csak mosolygunk rendületlenül. „Mert attól jobb lesz!”

Telik az idő, aztán majd szép lassan elnyomjuk gyászainkat is. Már a temetéseken is csak mosolygunk. „Mert örülni kell emberek! A mi szerettünk, ismerősünk, barátunk már nem szenved! Elérte végső úticélját! Hát ünnepeljünk! Ej-ej! Te ott! Mi az ott a szemedben? Könny? Az micsoda?” - És már fel sem ismerjük.

Én azt mondom, megette a fene az egészet! Ha álruhába bújtatjuk a világot, kihal a természet. Mondd meg a fának ősszel, hogy ne hullajtsa le a leveleit! Mondd a folyónak, hogy ne áradjon, vagy ne száradjon ki! Mondd az esőnek, hogy ne szakadjon, vagy szélnek, hogy ne fújjon! Rendszabályozzunk meg mindent! Legyünk robotok! Hát nem ostobaság? Bár az lenne! De látjuk, érezzük, tapasztaljuk, hogy már az eső is csak akkor esik, ha engedélyt kap.

Persze emberek vagyunk, megtanultunk viselkedni, bizonyos mértékig kontrollt gyakorolni. De van az a határ, az a pont, amikor már nem szabad. Amikor már nem lehet. Mert a gőz, ha bent ragad, elpusztít. Az emberi érzéseket, gondolatokat, véleményeket erő fölött elfojtani olyan, mint ha órákra akarnád visszatartani a lélegzeted. Mert az elfojtásból betegség, a szótlanságból beletörődés lesz, értékeidet, érzéseidet, gondolataidat, elveidet pedig végül ellened fordítja a történelem.

Hát azt mondom, sírj, ha úgy érzed, attól megkönnyebbülsz! Örülj, kacagj, zokogj, ha kell beszélj, adj teret a belső örömeidnek, vívódásodnak! Szólj, ha szólnod kell! Tedd őszintén és egyenesen! Tedd önazonosan, de tedd méltósággal! Természetesen, tisztán van csak esély Embernek maradni ebben a korcs világban!

(2022. 07.05)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva 

2022. 06. 02.

Eladástechnikák és agymosó kurzus az EÜ-ben

szubjektív vélemény, kommunikáció, nézőpont

Ez a bejegyzésem kicsit rendhagyó lesz, és nem tervezek további hasonló kaliberűt, de ez most kikívánkozott.
Tartalommarketinggel foglalkozó szövegíróként a kommunikációs eszközök figyelése, elemzése hozzátartozik a munkámhoz, jelen esetben azonban egy érzékeny területet boncolgatok saját nézőpont szerint. Lehet velem egyetérteni, vagy rám vágni az ajtót, ahogy tetszik. Talán épp házhoz megyek egy pofonért, jobb esetben pedig beindulhat egy erőszakmentes véleménycsere.

Kommunikáció az egészségügyben

Már meg sem lepődtem, amikor a hírt olvastam:

"oltásbizonytalansággal kapcsolatos kommunikációs képzés
egészségügyi dolgozók számára”.



Ha túllépek azon, hogy Kazinczy szemöldöke is a tarkójáig csúszna az „oltásbizonytalanság” kapcsán, azért mégis csak sokatmondó utalás a társadalom „fekete pontjaira”.

Saját vélemény következik:

Ahogy a pandémia alatti szuggesztív hírfolyamdömpingre gondolok, amikor a cenzúra nem csak eltörli, elnyomja, de keményen bünteti is az ellenérveket, nem nehéz észrevenni a szándékot. Vajon egy egál helyzetben milyen arányú lett volna az „oltási kedv”? (Na ez a szó is megér egy misét.)

Pedig az éremnek minimum két oldala van. Mindig! És nincs még vége!

Az jutott eszembe, hogy egy ilyen képzés mire kínálhat felkészítést az Eü dolgozóknak?

Kereskedelmi továbbképzés? Agymosó kurzus? A kérdések nyilván költőiek, tudjuk a választ, mint ahogyan azt is, hogy a csökkenő "oltási kedv" miatt szükség van a további ötletelésnek, motivációnak. (Csak halkan kérdezem: nem gyógyítani kellene inkább? Képzés helyett nem a várólistákat kellene csökkenteni?)

„oltásbizonytalansággal kapcsolatos kommunikáció”
=
meggyőzés egy garanciák és felelősségvállalás nélküli helyzetre, 

ahol a csontvázak már nem csak a szekrényből potyognak.

 

Szóhasználat, szóképzés, nyelvújítás

„A szavaknak ereje van. Ideje lenne ezt szem előtt tartani a szomatikus orvoslásban is.” /Alexander Holden/

A szuggesztív kommunikáció ez esetben viszont átlépett egy olyan határt, ahol az indulat és félelem komoly szakadékot kreált az emberek között. (Marionett bábuk kardoznak a madzag végén.)

„oltásbizonytalanság”

A szó már önmagában abszurd, hisz az információk világában sokkal tudatosabban mondanak igent vagy nemet az emberek egy egészségüket érintő kérdésre, mint korábban. Kivétel ez alól persze, ha zsarolás, kényszerítés hatására kell választaniuk. Így születtek meg a teret kapott médiákban az „oltáskritikusok”, „oltásszkeptikusok”, most pedig szüntelenül az „oltásbizonytalanság”-ot  próbálom ízlelgetni. Mint ha egy átmeneti szelídítési fogalom lenne. A kérdés már csak az, hogy a „hibás”, vagy a „befolyásolható” háttérjelző milyen kanyart hoz az üzenetváltásban? Mi lesz a jobb? Ha ellenségként, vagy tesze-toszaként kezelnek?
No és még pár kérdés: Mennyire lehetünk immunisak ezekre a kifejezésekre? Lehet-e, kell-e, szükséges-e ezen túllépni? Azt hiszem, mindenképp fontos ezer szemmel figyelni a folyamatokat.

A kommunikáció fegyverzete

Kétségtelen, hogy erős, globális, alapos tervezésű sales és kommunikációs stratégia kell ahhoz, hogy a józan, megkérdőjelezhetetlen pozitív emberi értékrendeket vonja szankciók alá a btk. Komoly összehangoltság, érzékenyítés egy zseniálisan kidolgozott marketing terv. És nincs vége, mert van, ami határtalan. Háborúk, embargók, majomhimlő, WHO-terv, és figyeld az eget, mert hamarosan a csészealjak is megjelennek (tippeltem)! 

Így lesz végül egy kitekert világban a pokolból mennyország, börtönből szabadság; az emberségből, emberiségből pedig csupán egy halom cipő marad a vízparton.

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva


2022. 03. 18.

KÜSZÖB NÉLKÜL




A bizalomvesztés egy pillanat műve, amit a remény mérgez tovább, ha hagyjuk. Ahogy telnek az évek a hamis lózungok, a mellébeszélések egyre átlátszóbb formában villantják meg az ember jellemét, szándékait. A terelések, kifogások csúnya visszaélések a másik idejével, a gyarapodó mézesmadzagok pedig egyre fakóbb színekben vonszolják végig magukat az orrunk előtt. Aztán jön az a pont, amikor tövig nyomjuk a féket: „Eddig és ne tovább!”

Lássuk be, a küszöbön állni túl sokáig elég kiábrándító. Aztán ott van az a fránya igazságérzet, ami egyértelműen hátráltatja a lezárást. Úgy érezheted, helyre kell igazítani a hibás gondolatokat, tisztázni a helyzetet, ki kell mondani, meg kell indokolni a lépéseidet. Nem kell.

A hantákkal, az ígéretekkel teli padlások színjátékainak higgadt visszautasítása logikus és szükségszerű. Magyarázkodni, újabb fölös köröket futni egy menthetetlen helyzetben fölösleges. Ahogy a mondás is szól: „Sok beszédnek sok az alja.” Ráadásul ez csak egy újabb lehetőség a helyzet további fenntartására. A legjobb ilyenkor azt hiszem, ignorálni minden további kontaktot, és a madzag végét elvágva véget vetni a huzavonának. Hiszem, hogy a méltatlan helyzeteket méltósággal kell elhagyni. Felállni, elköszönni, és végleg becsukni az ominózus ajtót. Az idő baromi drága, a halogatás pedig olyan, mint kapaszkodni egy zuhanó kötélbe: a vége kiszámítható.

2022.03.16

 Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva 

2021. 03. 23.

MIÉRTEK ÉS HOGYANOK, AVAGY ÉLNI VAGY TÚLÉLNI


 

Az elmúlt időszakban rengeteget gondolkodtam az életről. Miért akkora kiváltság saját életünkben önmagunknak lenni, elveinket nem feladni, személyiségünket nem megerőszakolva úgy élni, hogy abban minden porcikánk kiteljesedjen? ÉLNI. Nem vegetálni, nem kényszerűségből létezni, hanem valóban úgy venni a levegőt nap, mint nap teljes tüdővel, hogy tudjuk ez létezésünk alapja, és nem csupán valamiféle jutalom. Úgy mosolyogni, nevetni, érezni, hogy abban ne legyen önámítás, hogy abba minden sejtünk őszintén és teljes valóságában beleremegjen?

Az emberek nem egyformák. Az egyik érzékeny, a másik kemény, az egyik erős, a másik gyámoltalan. Az egyik reál, a másik humán, és még sorolhatnám. Máshogy érzünk, másképp gondolkodunk. Egyrészt személyiségünk okán, másrészt az életünk során ránk hatott események, ingerek is formálnak minket. És akkor ezt gyúrd össze, és nézd meg, „ki” jön ki belőle!

A harmadik szempont a tudatosság: mennyire, és hányszor vagy képes alkalmazkodni, újratervezni a családodért, a létfenntartásodért, vagy egyéb céljaidért. Na és mit hoz magával a tudatos világod? Mennyi „erőszakot” élnek meg a mindennapjaid?

És itt jön a kérdés: miért nem lehet mindenki az, ami? Az „érzékeny” érzékeny, hogy megélhessen átérezhessen. A „kemény” bátor, erős, hogy sportoljon, vállalkozzon, a „reál” könyvelő, matematikus, feltaláló, a „humán” szociális segítő, vagy művész, irodalmár... Hosszú a lista. Miért nem válhatunk azzá az emberré, akik igazán lenni szeretnénk, nem pedig azzá, amit a lehetőségeink megadnak? Olyan szép, színes és élhető lenne a világ, ha mindenki azt csinálná, amire valóban született, amire hivatott, amiben erős. Mennyit nyerhetne ezzel a társadalom, ha mindenki azt adná hozzá a világhoz, amiben a legjobb? Mi lenne, ha Élnénk, nem pedig Túlélnék? Ha harag helyett mosolyokkal, a félelem helyett nyugalommal töltenénk meg az életünket?

Valahol összekutyulódtak a lehetőségek, valahol félresiklott ez a világ. Megfelelés, kötelességek, köteleződések, alkuk, kompromisszumok és nem az ÉLETÉRT, hanem a MEGÉLHETÉSÉRT. Persze tudjuk, hogy az emberek sokoldalúak, de nem azon a széles skálán, mint ahol mozogni kényszerülnek. Na és persze az évek során kialakult sztereotípiák, ami szerint a hétköznapi ember ne akarjon álmodozni, és fogadja el a sorsát. Olyan ez, mint ha más bőrében élnénk nem a sajátunkban, mint ha egy szoros cipőbe, vagy egy szűk ruhába kellene minden nap belebújni. Akárhogy is hordjuk, mindenképp kényelmetlen. Küzdünk, mint malac a jégen, csoda hát, ha frusztráltak vagyunk?

Szóval elgondolkodtam, és elképzeltem valami utópiafélét, amiben minden ember félretehetné a körülményeket, és másokat nem bántva az lenne, ami: Önmaga. Hány élet folytatódna másképp? Születnének-e új döntések, fordulatok? De a legfontosabb: hány boldog emberrel találkoznánk? És képesek lennénk-e egymás támogatásával előcsalni a napot a felhők mögül?

(2021. március 22.)

 Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva 

2021. 01. 02.

KI NEM KERES, ANNAK NEM HIÁNYZOM

Sebes kézzel miért kapaszkodom?
Ki nem tart meg, annak nem hiányzom.
Talányarcú néma közönyöddel
túlmutattál minden vallomáson. 

Büszke ritmusod bókot igényelt.
Táncoltattál egy zord vaskorláton,
de törött lábam csak fájón lépdelt.
Ki mélybe lök, annak  nem hiányzom.

Színt vallottak az őszinte vágyak,
s szikkadt morzsát kapott valóságom.
Arcomon ajtó, összetört árnyék,
beláttam, hogy már nem hiányzom.

"Sokat és sokszor" - elavult szavak -
tetteid nélkül csak füstízű bársony.
Üres frázisok, mind szétfoszlanak.
ki nem keres, annak nem hiányzom.

Kifordított furcsa szösszenetek, 
szilánkod, hogy végül eltaláljon...
Te hagytál menni, s én elfogadtam.
Ki nem marasztal, annak nem hiányzom.

(2021. január 2.)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva



2020. 09. 22.

 ÁRNYÉKDAL

Oly hosszú úton járt a láb,
vakporos gödrök könnyein.
Selyem ruhánk már tiszta rongy,
farkas megtépte perceink.

Szétalázott a vallomás,
becsuktam ajtót, ablakot.
Feszengő gőzpárák felett
a múlt már semmit nem hagyott.

Ködbe burkolva csend köhög,
fájón a mellkast döngeti;
édes emlék sebes maradt,
megrajzolt mosoly tünteti.

Nincs már több vessző pont helyett,
a Talán messze elszaladt.
Szívünk még néha megremeg,
de más nap lesz az ég alatt.

(Doboz, 2020. szeptember 22.)

Deák Mónika
 © 
Szerzői és minden jog fenntartva

2020. 08. 02.



BUKOTT ANGYAL

Harangok zúgnak, üvöltik a jelent.
Beléd csorgattam minden rezdülésem.
Lámpám pislákolva az utolsó percén
lecsapja a relét minden készüléken.

A képek fejemben csúnyán összeégtek;
hamut kapargatok, sós könnyek alatt.
Szorítom magamhoz apró mozaikod,
minden kis darab egy-egy kenyérfalat.

Szívből vágytam veled a víg holtodiglant, 
de pofon vágott a kegyetlen idő,
hogy túl későn ébredt csipkerózsa álmom,
s kiszáradt közben a legszebb málnatő.

A vihar vad lova bennem tovább tombol,
villámok röhögik szánalmas kínom.
Játék vagyok látod a balsors asztalán,
de vesztettem, s vágyad százszor visszasírom.

Bolond szerelmem egy elfuserált térben
csak bukott angyal, végleg kitaszítva.
Szívem elhagyom, túl sokáig fájt már,
de neved marad a bőröm alá írva.

(2020. augusztus 2.)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva


2020. 07. 28.


BÜSZKESÉG ÉS BALÍTÉLET

Mint álmos buborék hullok szíved melegébe,
de kippukkantak benned a régi vágyak.
A tegnapi kincsek már nem őrzik tovább
mit szerettél, és mik olykor húsba vágtak.

Köteléked felém lassan végleg szertefoszlik,
s már csak én kapaszkodnék bőszen kezedbe.
Olyanná váltam, mint a régen várt eső,
de kiszáradt minden, mire megérkeztem. 

Szikláink közt, érzéseink büszke börtönében 
kínpárnákra rakjuk a megtört álmokat.
Hogy szerettél egykor, s hogy elvesztettelek...
Már nem bolygatjuk tovább a talányokat.

Múltból menekülünk: én Feléd, Te tőlem;
a szív-vitorla már más irányban áll. 
Ha széttép a vihar, eltűnök a szélben,
s csak rossz emlék maradok árnyaid falán.


(2020. július)

Deák Mónika © 
Szerzői és minden jog fenntartva

2018. 11. 30.

SZÍVHASADÁS

DEÁK MÓNIKA: SZÍVHASADÁS

Tétlen bolyongással punnyad rám az este,
szürke hétköznapok árnyát szórva rám.
A lámpafénynél csak morzsolom a csendet,
gondolatok járkálnak szobám falán.

Csak hallgatom, ahogy fájón emlékeznek,
könnyeik némán érted mormolt imák;
s ahogy botladoznak szétszórt kavicsokban,
féltve bújik meg alattuk a világ.

Rólad beszélget a polcomon az ösztön,
vak tükörbe rémiszt bukott éveket,
s a "Mit tehettem volna?" üzen szeméből,
de kérdésére nem jön a felelet.

A szeretni vágyott foszlott anyaságom
összeroppantva a lelkembe szakadt,
s már nem vagyok más, csak egy kiszáradt folyó.
Ölelő partom rég víz nélkül maradt.

Eltékozolt idők repedt ablakain
csak a szél süvít be metszőn, hidegen,
s megborzongok, ahogy a megzuhant reményt,
flegmán megsuhintja fáradt hitemen.

Tétlen bolyongással nyüszít rám az este,
fáradt éveinknek árnyát szórva rám.
védő karjaim csak nincstelen csonkok,
ujjad ott ragadt a kínok ravaszán.

(Budapest, 2018. november 30.)

Deák Mónika © 
Szerzői és minden jog fenntartva
Fotó: pixabay


2016. 02. 16.

SZÜLETTEM...

Fotó: Trepka Zoltán + saját montázs

DEÁK MÓNIKA: SZÜLETTEM...

Születtem, s lettem felhők vitorlása,
sóhaj-szelek fújta vágyak vallomása.
Zsákomban az álmom, sorsom húzza hátam,
terheimtől néha megbillent a vállam.

Születtem, s lettem embere a földnek.
Nehéz szavak sokszor mély gödörbe löktek,
s talpra álltam mégis kemény súlyok alatt.
Csak a világ torzult, ami visszamaradt.

Születtem, s lettem menedék a szónak.
Gondolatok olykor könnypapírra szórtak,
s mert álmodni mertem, görcsbe zártam magam,
s világok harcai közt lettem világtalan.

Születtem, s lettem mindennapi játék.
Isten tenyerében ha mezítláb járnék,
talán felszisszenne érdes bőröm nyomán,
s új lapot kapnék a megszenvedett jogán.

Születtem, s lettem vendége a csendnek,
meséim szívembe nosztalgiát csentek,
s mikor régi képek lélekúthoz értek,
elsírtam gyöngyét a honvágy erejének.

Születtem, s lettem kőbe karcolt emlék,
s ha útjaim során egyszer messze mennék,
sóhajom ott hagyom örök otthonának,
hisz akik szeretnek, mindig visszavárnak.

(2016. február 16. - Bp., lélekben Doboz)
Deák Mónika © 
Szerzői és minden jog fenntartva

2014. 09. 25.

CSAK EGYSZERŰEN
(- Provokactions -)

Csöppenjen le korunk léhasága,
a folyton legyintős "minekaz?"-ok!
Az "ugyanmár" falvak lakóinak
már nem indítanak cél-vonatot.

Csak ülnek ott, sótlan nyafogással,
motiválatlan szürkületükben,
s belehalnak a mindennapokba,
pedig talán még meg sem születtek.
Nem tudják, hogy máshogy is lehetne,
mert hozzászoktak hogy "sohasemlesz",
hogy a kenyérből nem szabad enni,
hogy tettekből veszélyek születnek.
De iga-sorban vesznek a könnyek,
s égetnek a bukott perc-saláták...
Irányítva, VAGY Magunkért élni? -
Kit izgatnak a nyűg pszichodrámák?

Hát hulljon le korunk tunyasága,
söpörjük ki a hústalan csontot,
a "csakazértis" rázza meg magát,
s dobja le nyakából a fölös koloncot!

(2014. szeptember 25.)
Deák Mónika © 
Szerzői és minden jog fenntartva



2014. 06. 05.

ÁTALAKULÁS

Álomkoptatások nyugodt csendjét
élvezik csontfáradt lélekrögök.
Béke-napokhoz simuló csöndek
bársonyízéhez lassan felnövök.

Fűben, fában, szélmorzsás kövekben
megtalálom az élet kódjait,
s finom rezgéssel megszelídítem
utam arcátlan lélekfoltjait.

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

2014. 04. 09.














EVOLÚCIÓ

Még éjjelbe karcol a szárnypróbálgatás.
Kopott percek között botorkál az élet...
Élet? Vagy csak zsibbadt zombilét vajúdás?
Gödrök alján ragadt sírhatnék-ítélet.

Külső akaratgömbök nyomják a tarkónk,
lassan elszáradnak a motivált szavak,
s kipukkanunk, mint szivárvány buborékok -
a világ változik, a gének oszlanak.

Szagos szózatokat énekel a doboz,
ix arcokra vetett bárgyú függönymesék,
s benne szunnyadozik a téboly-szakadás.
A színre odafönt fehéret festenék.

Csontvázak potyognak dohos szekrényekből,
kutyák vonyítják a szólammaradékot;
a hátunk tovább görbül, kinek, mi miatt.
Ráncok sűrítik az ezredszakadékot.

Kafka-változás, komplett evolúció,
a belső gömbök meg tovább zsugorodnak.
A bábok között hangyák, szalmaszál álmok -
kőbe zárt ember marad az utókornak.

(2014. április 9.)
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

2014. 02. 18.

Fotó: internet
















FÉLEMBER

Csak a csönd maradt két hang között,
a zene itt hagyott, elköltözött.
A film elszakadt poros ég alatt,
nincs több erő, hogy összevarrjalak.

Csak a csönd maradt, jégszívbe zár,
álmot temet fekete gyászruhám.
Eltört világ, requiem-ördögök,
zsibbadva húz, visznek a vérkörök.

Csak a csönd maradt, toll-táncba von.
Sejttámadás - de fura fájdalom.
Fél szív dobog, kopog a rímeken;
új vonat vár, vezet a síneken.

Csak a csönd maradt, könnyebb vagyok,
lélekdarab - most kicsit elhalok.
Tépett lapok, rajtuk az életem -
könny-napokból, szakadva érkezem.

(2014. február 18.)
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

2013. 04. 10.

Fotó: internet












KÖNNYEK

Könnyekkel játszik az éjszaka.
Téged akar.
Lágy suhogással,
illatokkal,
ízekkel - 
csak Téged.
Csupa-csupa akarat,
csupa-csupa óhaj.
Könnyek, álmok ... üres az ágy.
Mellém szegődik a hold, - körbemosolyog.
Itt vagy, ha nem is vagy itt.
Csöndes a szoba.
Kicsit fázom is.
Holnap. Holnap találkozunk,
és akkor majd megint csak
félénken bámulok arcodba.
Félénken kutatom tovább a titkot,
amit nem tudok, vagy nem merek megfejteni.
Látod? Gyáva vagyok.

Meggyújtok egy gyertyát.
Talán az felmelegít.
Láng - remény ...
Könnyek.
Az éjszaka könnyezik.
Lágy suhogások,
illatok,
ízek nélkül
egyedül hagyott,
s újra megtagadott.

Deák Mónika
© Szerzői és minden jog fenntartva