ÚTVESZTŐ
Begombolt évek alatt betalált dogmák,
mint kopott GPS, ha nem tudtam az irányt,
úgy terveztek velem, ha rossz volt a tábla,
vagy ha már nem bírtam az oxigénhiányt.
Most bolyongva járom a nagy ismeretlent,
gyűrött szándékom zsebembe varrva,
a holnap fogadott rám egy marék garast,
hitem a gesztenyét hátha kikaparja.
Ám csorognak bennem a hamuszín napok,
mókuskerék pörget percórákat,
a pulzus csak szalad, de akad a ritmus;
a peron hideg, és lerobban a járat.
Szeretnék egy napra kicsit gyenge lenni,
Csak nyugodtan lenni tehertelen.
Néha belesírok, s görnyedt küzdelemből
vad súlyaim alatt péppé csendesedem.
Majd szoros torkomon megfeszül a szándék,
hogy a padlóról újra és megint,
hogy tenni kell hittel, és hegyeket mászni,
mert a felelősség csak előre tekint.
De mondd ó Istenem! Meddig bír az ember?
Feszült inak, hogyha szakadoznak...
Meddig lehet járni karcos pengeélen,
ha a sok sebtől csak véresebb a holnap?
Rég elfáradt rajtam a temérdek álarc,
mosolyokkal fedett torz büszkeség.
Vasruhám is kopott, túl régóta hordom.
Rozsdamarta hitem az elevenbe ég.
Begombolt éveim mint rám gyógyult terhek
vonszolnak tovább, míg el nem hagynak.
Térerőm halovány, az iránytűm törött,
vak koldusa leszek a nyűtt céltudatnak.
(2015. május 21. - Budapest)
Deák Mónika ©
Szerzői és minden jog fenntartva
 |
| Fotó: pixabay |
