Rímtitkok

Humor mögé rejtett játék,
titkok-posta csönd-ajándék,
költő-szívvel megremegve,
múzsa-pofon versbe vetve
kinek, mennyit ér?

Ünneptelen ünnepekbe
húr pendül a szilveszterbe.
Hideg mosoly, Balu-szemek,
zsebkendőbe rejtett sebek
kinek, mennyit ér?

Hátrakapcsolt szenvedéssel,
sűrűvérű lüktetéssel
várni szépre, őrültségre,
szirmot bontó pezsdülésre...
Kinek, mennyit ér?

 Deák Mónika © 
Szerzői és minden jog fenntartva

EGY MEG NEM ÍRT DAL MARGÓJÁRA

Királylányból lehet sárkány,
sárkányláncból börtöncucc.
Egy fejből még nőhet hét is,  
jobban jársz, ha messze futsz!

Hook kapitány hőssé válhat,
Pán Péter meg elbukik,
Hófehérke hét törpéje
Robin Hoodal ütközik.

Hamupipő szende fruska
Tök Filkóval megszökik,
Pinokkió Piroskával
Farkaslukba költözik.

Csipkerózsa kávét ültet,
aludni már sosem fog,
Aladin meg szőnyeg helyet
motort lop... de nem biztos,

beborult a mesekönyvem,
széthullott az összes lap.
Újraírom, ahogy esik:
wiskis pohár, egy kis snapsz...

Ennyi telt most, zagyva rímek,
elsodort a lendület.
Romhányi is cserben hagyott,
segít tán egy kis szünet.

Ha nem érted, nem csodálom,
MZ-per X fordított.
Megígérem, nemsokára
jobb rímeket lódítok.

(20201... valamikor)

Deák Mónika © 

Szerzői és minden jog fenntartva

 

KÖRFORGÁS

Hópelyhet álmodtam friss gyógyvirágon,
a párnacsücsök épp békét nyammogott,
s mint lusta cirmos dorombolt a reggel,
ahogy Óra úr mogorván beleharsogott.

Mégötperc kalapját szememre húzva
visszapislogtam a csöpp nyugalomba.
Csak kicsit vágytam még a jó világot,
míg az új nap fényét a homlokomba tolta.

Keskeny szemekkel pislogott a kávé,
forró illata csak sziluettben táncolt,
s ahogy szép lassan bedobbant a reggel,
a nehéz ébredés a valósághoz láncolt.

Mókusvirgonc a forgó kerekekben,
csúf hírek fékeznek a monitoron,
tombol a lélek, immunis a válasz,
s a gázpedálomat újra tövig nyomom.

Coffeinkvízben pörögnek a tervek,
feszült korlátok közt, megoldást rágok.
Vad szélviharban, könnyű esőcseppek;
szédült Fortuna meg folyton elkóvályog.

A házak felett már Hold apó köszön,
fáradt mutatóm az éjjelre ájul.
Elengedem a torzult őrültséget:
ma sem tanultam meg portugálul.

Hópelyhet várok, meg friss gyógyvirágot,
agyam lassulva gyűri le a vánkost,
- holnap behúzok még egy kávéfőzőt,
addig meg álmodok egy saját királyságot.

(2021. november 12.)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

MIÉRTEK ÉS HOGYANOK, AVAGY ÉLNI VAGY TÚLÉLNI

 

Az elmúlt időszakban rengeteget gondolkodtam az életről. Miért akkora kiváltság saját életünkben önmagunknak lenni, elveinket nem feladni, személyiségünket nem megerőszakolva úgy élni, hogy abban minden porcikánk kiteljesedjen? ÉLNI. Nem vegetálni, nem kényszerűségből létezni, hanem valóban úgy venni a levegőt nap, mint nap teljes tüdővel, hogy tudjuk ez létezésünk alapja, és nem csupán valamiféle jutalom. Úgy mosolyogni, nevetni, érezni, hogy abban ne legyen önámítás, hogy abba minden sejtünk őszintén és teljes valóságában beleremegjen?

Az emberek nem egyformák. Az egyik érzékeny, a másik kemény, az egyik erős, a másik gyámoltalan. Az egyik reál, a másik humán, és még sorolhatnám. Máshogy érzünk, másképp gondolkodunk. Egyrészt személyiségünk okán, másrészt az életünk során ránk hatott események, ingerek is formálnak minket. És akkor ezt gyúrd össze, és nézd meg, „ki” jön ki belőle!

A harmadik szempont a tudatosság: mennyire, és hányszor vagy képes alkalmazkodni, újratervezni a családodért, a létfenntartásodért, vagy egyéb céljaidért. Na és mit hoz magával a tudatos világod? Mennyi „erőszakot” élnek meg a mindennapjaid?

És itt jön a kérdés: miért nem lehet mindenki az, ami? Az „érzékeny” érzékeny, hogy megélhessen átérezhessen. A „kemény” bátor, erős, hogy sportoljon, vállalkozzon, a „reál” könyvelő, matematikus, feltaláló, a „humán” szociális segítő, vagy művész, irodalmár... Hosszú a lista. Miért nem válhatunk azzá az emberré, akik igazán lenni szeretnénk, nem pedig azzá, amit a lehetőségeink megadnak? Olyan szép, színes és élhető lenne a világ, ha mindenki azt csinálná, amire valóban született, amire hivatott, amiben erős. Mennyit nyerhetne ezzel a társadalom, ha mindenki azt adná hozzá a világhoz, amiben a legjobb? Mi lenne, ha Élnénk, nem pedig Túlélnék? Ha harag helyett mosolyokkal, a félelem helyett nyugalommal töltenénk meg az életünket?

Valahol összekutyulódtak a lehetőségek, valahol félresiklott ez a világ. Megfelelés, kötelességek, köteleződések, alkuk, kompromisszumok és nem az ÉLETÉRT, hanem a MEGÉLHETÉSÉRT. Persze tudjuk, hogy az emberek sokoldalúak, de nem azon a széles skálán, mint ahol mozogni kényszerülnek. Na és persze az évek során kialakult sztereotípiák, ami szerint a hétköznapi ember ne akarjon álmodozni, és fogadja el a sorsát. Olyan ez, mint ha más bőrében élnénk nem a sajátunkban, mint ha egy szoros cipőbe, vagy egy szűk ruhába kellene minden nap belebújni. Akárhogy is hordjuk, mindenképp kényelmetlen. Küzdünk, mint malac a jégen, csoda hát, ha frusztráltak vagyunk?

Szóval elgondolkodtam, és elképzeltem valami utópiafélét, amiben minden ember félretehetné a körülményeket, és másokat nem bántva az lenne, ami: Önmaga. Hány élet folytatódna másképp? Születnének-e új döntések, fordulatok? De a legfontosabb: hány boldog emberrel találkoznánk? És képesek lennénk-e egymás támogatásával előcsalni a napot a felhők mögül?

(2021. március 22.)

 Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva 

IGAZSÁG vs. EGO

Gondolkodtam az emberi méltóságról.

Meddig terhelhető az ember lelke, és hol az a határ, amin túl már egy másik világ kezdődik? Olyan világ, ahol nincsenek szabályok, ahol minden megengedhető. Ahol a büszkeségnél nagyobb hatalmat kap a haraggal telt bosszúvágy. Mi váltja ki? Talán a kétségbeesés?

Van a vizespohár elmélete, amikor az utolsó csepp határoz meg mindent. Abban a pillanatban billen a mérleg nyelve, melyik világot választjuk. A cseppek életünk során, mint apró tüskék hullnak lelkünkbe, és hegeket hagynak maguk után. Sérülünk. Te is, én is, mindannyian. Hogy kinek, mennyi jut, az változó, mint az is, hogy milyen intenzíven karmolja végig életünket a durvaság.

Szóval gondolkodtam az emberi méltóságról, a haragról, a kétségbeesésről, és arról, hogy milyen életút vezet ahhoz, hogy valaki átlépje azt a bizonyos határt. De ahogy az arcunk és szemünk színe más, úgy különbözik a teherbírásunk, és a döntéseink is. Tudjuk, hogy a harag méreg, kiszipolyozza a sérült lelket.  Akkor vajon van-e értelme egy olyan bosszúnak, ami nem az igazságot akarja helyreállítani, csupán csak a csorbult egót? És vajon megéri-e ezért feláldozni  jellemünket, nyugalmunkat, lelkiismeretünket és méltóságunkat ennek apropóján? Nem hiszem. De hát ugye nem vagyunk egyformák. 

(2019. 06. 24.)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva 

KI NEM KERES, ANNAK NEM HIÁNYZOM

Sebes kézzel miért kapaszkodom?
Ki nem tart meg, annak nem hiányzom.
Talányarcú néma közönyöddel
túlmutattál minden vallomáson. 

Büszke ritmusod bókot igényelt.

Táncoltattál egy zord vaskorláton,

de törött lábam csak fájón lépdelt.

Ki mélybe lök, annak  nem hiányzom.

Színt vallottak az őszinte vágyak,

s szikkadt morzsát kapott valóságom.

Arcomon ajtó, összetört árnyék,

beláttam, hogy már nem hiányzom.

"Sokat és sokszor" - elavult szavak -

tetteid nélkül csak füstízű bársony.

Üres frázisok, mind szétfoszlanak.

ki nem keres, annak nem hiányzom.

Kifordított furcsa szösszenetek, 

szilánkod, hogy végül eltaláljon...

Te hagytál menni, s én elfogadtam.

Ki nem marasztal, annak nem hiányzom.

(2021. január 2.)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva