KIÚT

Porszemnyi létünkkel élünk a mának,
Múltbéli csónakok rozsdákba zárnak.
Léptünket mossák a víztelen partok;
Jönnek még, vissza még ismerős arcok.

Széttépett lapokon lépdelünk csendben,
Rongyos ruhákból font úri keresztben.
Hurcoljuk gúnyánkat gúnyokat tűrve,
Szívemben álmaim - szavakba gyűrve.

Kidobni nem merem, súlyos hatalma.
Zsebembe tenném, félek, belehalna.
Kifelé ébredne, neki a szélnek,
Betűje lenne egy új bekezdésnek.

Keserű sebeket hagynék a járdán,
Erőtlen küzdelmem bilincsbe zárnám.
Szabadon, levegőt, amnéziával!
Örömöt etetnék ambróziával.

Szeretve lenni és mindig szeretni,
Könnyező imákat homokba vetni.
Lezárni, lapozni, gyújtani lángot,
Gátakat törni, letépni a láncot.

Csak élni szeretnék, megélni magam,
Álarcom levetni maradéktalan.
Meggyötört utamról békébe térni,
S szívhúron végre örömöt zenélni.

(2014. június 27.)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: saját montázs

CSAK SUTÁN SZERETTELEK

Csak sután szerettelek. Egyszerű barátsággal.
Majd szívem fodraira rátűzdelted magad,
s más lett. Valami furcsa hiányba löktél,
a gondolat percenként hozzád szaladt.

Csak sután szerettelek, egyszerű konoksággal,
ésszerűnek tűntek a bugyuta frázisok,
hogy mások vagyunk, hogy csak korrektül lehet...
De valahol bent már ébredt egy titok.

Csak sután szerettelek, de bonyolult a világ,
s fojtó hiányod már a vérkörökben kering,
ám késve érkezett a gyűrt felismerés,
s a múltban vesztek el vad reményeink.

Csak magamban szeretlek, már rég nem beszélsz hozzám.
Fényképről szövök lelkemnek álmos meséket,
s hogy könyvem lapja voltál, köszönöm neked.
S kérlek, bocsásd meg a széthullt büszkeséget.

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

ÁTALAKULÁS

Álomkoptatások nyugodt csendjét
élvezik csontfáradt lélekrögök.
Béke-napokhoz simuló csöndek
bársonyízéhez lassan felnövök.

Fűben, fában, szélmorzsás kövekben
megtalálom az élet kódjait,
s finom rezgéssel megszelídítem
utam arcátlan lélekfoltjait.

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: Deák Mónika (saját)

ÚGY VAGYOK

Mint a nap, 

ha nyugodni térve kopott ruhába bújik,

mint árnyék, 

mely szökni próbál a fekete szerepből,

mint alkony,

mely elcsitítja a nappalok hangcsatáit

úgy vagyok:

vad földbe ragadva a fáradt lendületből.

Mint az éj, 

mit imára kulcsolt az álmok idegszála,

mint virág, 

ha illatát esőbe mosta a kikelet,

mint a könny,

mely megkövült szemekben beragadva alszik

úgy vagyok:

magányom zsebében, egy elveszett üzenet. 

(2014. május 20.)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

NYÁRI RAJZ

Add a kezed! Fogyjon el velünk a nap
bort kóstolva a részeg horizonton!
Csillagból szikrát rajzolok szívedre,
s neved az éj alatt betűkre bontom.

Puhára főzött vad lettem karodban,
bőrömbe oltottak heves bíborok;
cseppekbe szédül, és izzad és sóhajt...
Bódult ölelésbe lázat suttogok.

Jaj! Hogy lükteti magát a szerelem...
Hát hagyom! Ropja csókba, tűzbe táncát,
én sodródva csábulok bordáid közt,
s nyárba kócolom a végzet románcát.

(2014. június 1.)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva
(Változat:
SZABAD RAJZ

Add a kezed! Fogyjon el velünk a nap
rímtelenül, mint hóbortos képregény!
Csillagból szikrát rajzolok szívedre,
s beleírom nevem ékes betűkkel.
Mily nagy a hatalmad csöndem fölött!
Halkan cirógat szemed barnasága,
olvadva hódít egy saroknyi mosoly -
s lebegek. Puhára főzött vad lettem
karjaid között, s te bőrbe szívott méz.
Jaj! Hogy lükteti magát a szerelem!
Hát hagyom! Marjon tűzbe ezer veszély,
égessen csókod örök kábulatba,
én sodródom csábulva bordáid közt
s nyárba kócolom a végzet kegyelmét.

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva)