DEÁK MÓNIKA - ÁLARCTÖRÉS

A kisgyerek sír, ha valami fáj neki. Ha megütötte magát, ha nem éri el, amit szeretne, ha igazságtalannak érzi a helyzetet. Igen. A kisgyerek sír. Őt még hagyjuk, had mutassa ki az érzelmeit.

Felnövünk. A társadalmi elvárások szép lassan letörlik arcunkról a könnyeket, az egyik legőszintébb emberi érzést. Felragasztjuk a kényszert a szánk szögletébe, mosolyogni kezdünk. Mindig, mindenhol. Mert a világ elvárja, hogy túllépj a problémáidon, és a nap 24 órájában készenlétszerűen sugározd a pozitív energiát. Miről van szó? Kényszervigyor? Önmotiváció? Életmód-trend? Szófogadás? Az ösztön útja, vagy kijelölt vonal lesz a befutó? Melyik a helyes?

Az emberek szép lassan elfelejtik önálló, józan értékrendek szerint látni a körülöttük lévő világot. Elássák saját elvrendszerüket, és magukra aggatják a társadalmi elvárásokat. Rendszer van kérem szépen, adott irányzatok. Mosolyogj mindig, légy elégedett, pozitív! A negatív történések, történetek, panaszok csak a "botrány-vadászokat" érdeklik. Mert ezek a népek képtelenek illeszkedni az újvilági normákhoz, elfogadni az előkészített útmutatásokat, manipulációkat. Hogy jogosan, vagy jogtalanul, az már senkit nem érdekel. Így lehet okolni, vádolni, alázni valakit mindig. És észre sem vesszük, hova jutunk.

Kit érdekel, mi a valóság? Ha reklamálsz, te vagy a nyugalmat megzavaró, közösségromboló.

És elfojtjuk. El bizony a könnyeket, a fájdalmat, a meg nem értettséget, a gondokat, mert az új világ, a megalkuvók elutasítják a negatív érzéseket, az ellenvéleményeket. Mintha az élet csak egy dimenziós lenne, rácsapja az ajtót a fájdalomra.

Tűrünk. Tűrjük a társadalom megalázását, az elnyomást, a zsarnokságot, az igazságtalanságokat, és csak mosolygunk rendületlenül. „Mert attól jobb lesz!”

Telik az idő, aztán majd szép lassan elnyomjuk gyászainkat is. Már a temetéseken is csak mosolygunk. „Mert örülni kell emberek! A mi szerettünk, ismerősünk, barátunk már nem szenved! Elérte végső úticélját! Hát ünnepeljünk! Ej-ej! Te ott! Mi az ott a szemedben? Könny? Az micsoda?” - És már fel sem ismerjük.

Én azt mondom, megette a fene az egészet! Ha álruhába bújtatjuk a világot, kihal a természet. Mondd meg a fának ősszel, hogy ne hullajtsa le a leveleit! Mondd a folyónak, hogy ne áradjon, vagy ne száradjon ki! Mondd az esőnek, hogy ne szakadjon, vagy szélnek, hogy ne fújjon! Rendszabályozzunk meg mindent! Legyünk robotok! Hát nem ostobaság? Bár az lenne! De látjuk, érezzük, tapasztaljuk, hogy már az eső is csak akkor esik, ha engedélyt kap.

Persze emberek vagyunk, megtanultunk viselkedni, bizonyos mértékig kontrollt gyakorolni. De van az a határ, az a pont, amikor már nem szabad. Amikor már nem lehet. Mert a gőz, ha bent ragad, elpusztít. Az emberi érzéseket, gondolatokat, véleményeket erő fölött elfojtani olyan, mint ha órákra akarnád visszatartani a lélegzeted. Mert az elfojtásból betegség, a szótlanságból beletörődés lesz, értékeidet, érzéseidet, gondolataidat, elveidet pedig végül ellened fordítja a történelem.

Hát azt mondom, sírj, ha úgy érzed, attól megkönnyebbülsz! Örülj, kacagj, zokogj, ha kell beszélj, adj teret a belső örömeidnek, vívódásodnak! Szólj, ha szólnod kell! Tedd őszintén és egyenesen! Tedd önazonosan, de tedd méltósággal! Természetesen, tisztán van csak esély Embernek maradni ebben a korcs világban!

(2022. 07.05)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva 

KÜSZÖB NÉLKÜL

A bizalomvesztés egy pillanat műve, amit a remény mérgez tovább, ha hagyjuk. Ahogy telnek az évek a hamis lózungok, a mellébeszélések egyre átlátszóbb formában villantják meg az ember jellemét, szándékait. A terelések, kifogások csúnya visszaélések a másik idejével, a gyarapodó mézesmadzagok pedig egyre fakóbb színekben vonszolják végig magukat az orrunk előtt. Aztán jön az a pont, amikor tövig nyomjuk a féket: „Eddig és ne tovább!”

Lássuk be, a küszöbön állni túl sokáig elég kiábrándító. Aztán ott van az a fránya igazságérzet, ami egyértelműen hátráltatja a lezárást. Úgy érezheted, helyre kell igazítani a hibás gondolatokat, tisztázni a helyzetet, ki kell mondani, meg kell indokolni a lépéseidet. Nem kell.

A hantákkal, az ígéretekkel teli padlások színjátékainak higgadt visszautasítása logikus és szükségszerű. Magyarázkodni, újabb fölös köröket futni egy menthetetlen helyzetben fölösleges. Ahogy a mondás is szól: „Sok beszédnek sok az alja.” Ráadásul ez csak egy újabb lehetőség a helyzet további fenntartására. A legjobb ilyenkor azt hiszem, ignorálni minden további kontaktot, és a madzag végét elvágva véget vetni a huzavonának. Hiszem, hogy a méltatlan helyzeteket méltósággal kell elhagyni. Felállni, elköszönni, és végleg becsukni az ominózus ajtót. Az idő baromi drága, a halogatás pedig olyan, mint kapaszkodni egy zuhanó kötélbe: a vége kiszámítható.

2022.03.16

 Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva 

KÖRFORGÁS

Hópelyhet álmodtam friss gyógyvirágon,
a párnacsücsök épp békét nyammogott,
s mint lusta cirmos dorombolt a reggel,
ahogy Óra úr mogorván beleharsogott.

Mégötperc kalapját szememre húzva
visszapislogtam a csöpp nyugalomba.
Csak kicsit vágytam még a jó világot,
míg az új nap fényét a homlokomba tolta.

Keskeny szemekkel pislogott a kávé,
forró illata csak sziluettben táncolt,
s ahogy szép lassan bedobbant a reggel,
a nehéz ébredés a valósághoz láncolt.

Mókusvirgonc a forgó kerekekben,
csúf hírek fékeznek a monitoron,
tombol a lélek, immunis a válasz,
s a gázpedálomat újra tövig nyomom.

Coffeinkvízben pörögnek a tervek,
feszült korlátok közt, megoldást rágok.
Vad szélviharban, könnyű esőcseppek;
szédült Fortuna meg folyton elkóvályog.

A házak felett már Hold apó köszön,
fáradt mutatóm az éjjelre ájul.
Elengedem a torzult őrültséget:
ma sem tanultam meg portugálul.

Hópelyhet várok, meg friss gyógyvirágot,
agyam lassulva gyűri le a vánkost,
- holnap behúzok még egy kávéfőzőt,
addig meg álmodok egy saját királyságot.

(2021. november 12.)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

MIÉRTEK ÉS HOGYANOK, AVAGY ÉLNI VAGY TÚLÉLNI

 

Az elmúlt időszakban rengeteget gondolkodtam az életről. Miért akkora kiváltság saját életünkben önmagunknak lenni, elveinket nem feladni, személyiségünket nem megerőszakolva úgy élni, hogy abban minden porcikánk kiteljesedjen? ÉLNI. Nem vegetálni, nem kényszerűségből létezni, hanem valóban úgy venni a levegőt nap, mint nap teljes tüdővel, hogy tudjuk ez létezésünk alapja, és nem csupán valamiféle jutalom. Úgy mosolyogni, nevetni, érezni, hogy abban ne legyen önámítás, hogy abba minden sejtünk őszintén és teljes valóságában beleremegjen?

Az emberek nem egyformák. Az egyik érzékeny, a másik kemény, az egyik erős, a másik gyámoltalan. Az egyik reál, a másik humán, és még sorolhatnám. Máshogy érzünk, másképp gondolkodunk. Egyrészt személyiségünk okán, másrészt az életünk során ránk hatott események, ingerek is formálnak minket. És akkor ezt gyúrd össze, és nézd meg, „ki” jön ki belőle!

A harmadik szempont a tudatosság: mennyire, és hányszor vagy képes alkalmazkodni, újratervezni a családodért, a létfenntartásodért, vagy egyéb céljaidért. Na és mit hoz magával a tudatos világod? Mennyi „erőszakot” élnek meg a mindennapjaid?

És itt jön a kérdés: miért nem lehet mindenki az, ami? Az „érzékeny” érzékeny, hogy megélhessen átérezhessen. A „kemény” bátor, erős, hogy sportoljon, vállalkozzon, a „reál” könyvelő, matematikus, feltaláló, a „humán” szociális segítő, vagy művész, irodalmár... Hosszú a lista. Miért nem válhatunk azzá az emberré, akik igazán lenni szeretnénk, nem pedig azzá, amit a lehetőségeink megadnak? Olyan szép, színes és élhető lenne a világ, ha mindenki azt csinálná, amire valóban született, amire hivatott, amiben erős. Mennyit nyerhetne ezzel a társadalom, ha mindenki azt adná hozzá a világhoz, amiben a legjobb? Mi lenne, ha Élnénk, nem pedig Túlélnék? Ha harag helyett mosolyokkal, a félelem helyett nyugalommal töltenénk meg az életünket?

Valahol összekutyulódtak a lehetőségek, valahol félresiklott ez a világ. Megfelelés, kötelességek, köteleződések, alkuk, kompromisszumok és nem az ÉLETÉRT, hanem a MEGÉLHETÉSÉRT. Persze tudjuk, hogy az emberek sokoldalúak, de nem azon a széles skálán, mint ahol mozogni kényszerülnek. Na és persze az évek során kialakult sztereotípiák, ami szerint a hétköznapi ember ne akarjon álmodozni, és fogadja el a sorsát. Olyan ez, mint ha más bőrében élnénk nem a sajátunkban, mint ha egy szoros cipőbe, vagy egy szűk ruhába kellene minden nap belebújni. Akárhogy is hordjuk, mindenképp kényelmetlen. Küzdünk, mint malac a jégen, csoda hát, ha frusztráltak vagyunk?

Szóval elgondolkodtam, és elképzeltem valami utópiafélét, amiben minden ember félretehetné a körülményeket, és másokat nem bántva az lenne, ami: Önmaga. Hány élet folytatódna másképp? Születnének-e új döntések, fordulatok? De a legfontosabb: hány boldog emberrel találkoznánk? És képesek lennénk-e egymás támogatásával előcsalni a napot a felhők mögül?

(2021. március 22.)

 Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva 

IGAZSÁG vs. EGO

Gondolkodtam az emberi méltóságról.

Meddig terhelhető az ember lelke, és hol az a határ, amin túl már egy másik világ kezdődik? Olyan világ, ahol nincsenek szabályok, ahol minden megengedhető. Ahol a büszkeségnél nagyobb hatalmat kap a haraggal telt bosszúvágy. Mi váltja ki? Talán a kétségbeesés?

Van a vizespohár elmélete, amikor az utolsó csepp határoz meg mindent. Abban a pillanatban billen a mérleg nyelve, melyik világot választjuk. A cseppek életünk során, mint apró tüskék hullnak lelkünkbe, és hegeket hagynak maguk után. Sérülünk. Te is, én is, mindannyian. Hogy kinek, mennyi jut, az változó, mint az is, hogy milyen intenzíven karmolja végig életünket a durvaság.

Szóval gondolkodtam az emberi méltóságról, a haragról, a kétségbeesésről, és arról, hogy milyen életút vezet ahhoz, hogy valaki átlépje azt a bizonyos határt. De ahogy az arcunk és szemünk színe más, úgy különbözik a teherbírásunk, és a döntéseink is. Tudjuk, hogy a harag méreg, kiszipolyozza a sérült lelket.  Akkor vajon van-e értelme egy olyan bosszúnak, ami nem az igazságot akarja helyreállítani, csupán csak a csorbult egót? És vajon megéri-e ezért feláldozni  jellemünket, nyugalmunkat, lelkiismeretünket és méltóságunkat ennek apropóján? Nem hiszem. De hát ugye nem vagyunk egyformák. 

(2019. 06. 24.)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva