Mandolin - gondolatok

EDITKE

Sokat gondoltam arra a napra,
mikor az égből piros könny esett,
gyomrom görcsös kavicsokat rajzolt,
s gyermeki lelkem nagyon megijedt.

Emberek jöttek jaj-komoly arccal,
s engem anyám a szobámba küldött.
Fülem az ajtón, remegő szívvel
kíváncsi csöndem szavakért küzdött.

Csak annyit hallottam: "- Az én lányom?"
- s a döbbent hangsúly éket kalapált.
Nagy volt a baj, s én reszketni kezdtem.
A válasz végül borzalommá vált.

Két hónap, s egy szertefoszlott remény.
Fehér ruhában csak mozdulatlan...
Szép volt Ő, mint egy igazi angyal,
de nem értettem,  s még nem sirattam.

Hat éves, csak annyi voltam akkor,
s még nem tudtam mi a "soha többet",
hogy az örök búcsút életben mérik,
s egy őrült mindent így összetörhet.

Álmaimban sokszor visszatévedt,
kedves mosollyal fehér ruhában;
utána futnék, de messze jár már,
s állok egyedül a ház kapujában.

Gyermeki lélek törött napokkal,
pár év a korban, s egy újabb kereszt.
A harag érik, a lényeg tisztul:
a halál csókja már két embert temet.

A hiány is örök, erős tövis,

mélybe fúrja magát, s benned reked.

S bár sosem múlik, ami múlhatatlan,

gyermeki bosszúd végül elengeded.

Egyke létem - egy beragadt balsors -
A miértekre sosem lesz válasz.
Már csak néha sírok. Értetlen emlék...
Törött évek a múltba kiabálnak.

Deák Edit emlékére   1965-1982. 

(Budapest - 2014. október 2.)

Deák Mónika © 

Szerzői és minden jog fenntartva