 |
| Fotó: Deák Mónika (saját) |
Mint a nap,
ha nyugodni térve kopott ruhába bújik,
mint árnyék,
mely szökni próbál a fekete szerepből,
mint alkony,
mely elcsitítja a nappalok hangcsatáit
úgy vagyok:
vad földbe ragadva a fáradt lendületből.
Mint az éj,
mit imára kulcsolt az álmok idegszála,
mint virág,
ha illatát esőbe mosta a kikelet,
mint a könny,
mely megkövült szemekben beragadva alszik
úgy vagyok:
magányom zsebében, egy elveszett üzenet.
(2014. május 20.)
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése