A kisgyerek sír, ha valami fáj neki. Ha megütötte magát, ha nem éri el, amit szeretne, ha igazságtalannak érzi a helyzetet. Igen. A kisgyerek sír. Őt még hagyjuk, had mutassa ki az érzelmeit.
Felnövünk. A társadalmi elvárások szép lassan letörlik arcunkról a könnyeket, az egyik legőszintébb emberi érzést. Felragasztjuk a kényszert a szánk szögletébe, mosolyogni kezdünk. Mindig, mindenhol. Mert a világ elvárja, hogy túllépj a problémáidon, és a nap 24 órájában készenlétszerűen sugározd a pozitív energiát. Miről van szó? Kényszervigyor? Önmotiváció? Életmód-trend? Szófogadás? Az ösztön útja, vagy kijelölt vonal lesz a befutó? Melyik a helyes?
Az emberek szép lassan elfelejtik önálló, józan értékrendek szerint látni a körülöttük lévő világot. Elássák saját elvrendszerüket, és magukra aggatják a társadalmi elvárásokat. Rendszer van kérem szépen, adott irányzatok. Mosolyogj mindig, légy elégedett, pozitív! A negatív történések, történetek, panaszok csak a "botrány-vadászokat" érdeklik. Mert ezek a népek képtelenek illeszkedni az újvilági normákhoz, elfogadni az előkészített útmutatásokat, manipulációkat. Hogy jogosan, vagy jogtalanul, az már senkit nem érdekel. Így lehet okolni, vádolni, alázni valakit mindig. És észre sem vesszük, hova jutunk.
Kit érdekel, mi a valóság? Ha reklamálsz, te vagy a nyugalmat megzavaró, közösségromboló.
És elfojtjuk. El bizony a könnyeket, a fájdalmat, a meg nem értettséget, a gondokat, mert az új világ, a megalkuvók elutasítják a negatív érzéseket, az ellenvéleményeket. Mintha az élet csak egy dimenziós lenne, rácsapja az ajtót a fájdalomra.
Tűrünk. Tűrjük a társadalom megalázását, az elnyomást, a zsarnokságot, az igazságtalanságokat, és csak mosolygunk rendületlenül. „Mert attól jobb lesz!”
Telik az idő, aztán majd szép lassan elnyomjuk gyászainkat is. Már a temetéseken is csak mosolygunk. „Mert örülni kell emberek! A mi szerettünk, ismerősünk, barátunk már nem szenved! Elérte végső úticélját! Hát ünnepeljünk! Ej-ej! Te ott! Mi az ott a szemedben? Könny? Az micsoda?” - És már fel sem ismerjük.
Én azt mondom, megette a fene az egészet! Ha álruhába bújtatjuk a világot, kihal a természet. Mondd meg a fának ősszel, hogy ne hullajtsa le a leveleit! Mondd a folyónak, hogy ne áradjon, vagy ne száradjon ki! Mondd az esőnek, hogy ne szakadjon, vagy szélnek, hogy ne fújjon! Rendszabályozzunk meg mindent! Legyünk robotok! Hát nem ostobaság? Bár az lenne! De látjuk, érezzük, tapasztaljuk, hogy már az eső is csak akkor esik, ha engedélyt kap.
Persze emberek vagyunk, megtanultunk viselkedni, bizonyos mértékig kontrollt gyakorolni. De van az a határ, az a pont, amikor már nem szabad. Amikor már nem lehet. Mert a gőz, ha bent ragad, elpusztít. Az emberi érzéseket, gondolatokat, véleményeket erő fölött elfojtani olyan, mint ha órákra akarnád visszatartani a lélegzeted. Mert az elfojtásból betegség, a szótlanságból beletörődés lesz, értékeidet, érzéseidet, gondolataidat, elveidet pedig végül ellened fordítja a történelem.
Hát azt mondom, sírj, ha úgy érzed, attól megkönnyebbülsz! Örülj, kacagj, zokogj, ha kell beszélj, adj teret a belső örömeidnek, vívódásodnak! Szólj, ha szólnod kell! Tedd őszintén és egyenesen! Tedd önazonosan, de tedd méltósággal! Természetesen, tisztán van csak esély Embernek maradni ebben a korcs világban!
(2022. 07.05)
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva
Deák Mónika: CSÁBÍTÁS 
