Az ugrókötéltől az evolúciós ugrásig
Amikor nézek egy régi magyar filmet, vagy eszembe jut Vágási Feri első komputere, vagy amikor Lindát elküldték egy számítógép tanfolyamra, beleszédülök. Még éppen nem vagyok 50 éves, de az elmúlt 35 év alatt jutottam el a mechanikus írógéptől a mesterséges intelligenciáig. Mint ha egy versenyautó mellett gyalogolnék, és csak nézem a távolban leszakadt emberi értékeket. Nézem a gyerekkorom tempóját, a megélt, megélésre képes pillanatokat, és látom, hogy szippant be a kozmosz ebbe az elgépiesedett új világba.
Írtam verset a szülőföldről, bánatról, örömről, szerelemről és dilemmákról. És írok cikkeket a keresőoptimalizálásról, a mesterséges intelligenciáról, a modern kor vívmányairól. Hogy kerültem ebbe a virtuális térbe? Hogyan és mikor borított be a digitális világ?
Itt mélyen, valahol a 18. utcában még megvan a pici buborék. Benne álmok, vágyak, érzések. Csupa-csupa hasznavehetetlen szentimentalizmus. Még nem engedem el, még kell nekem, akarom!
Próbálok belekapaszkodni az apró morzsákba, amikben az ember, az egyéniség még megtalálható, még szerepet kap még levegőhöz jut. Egyre kevesebb. Sodródom, reagálok, de a megélésre, a feldolgozásra már nincs idő; ebben a mókuskerékben aki nem szalad, az lemarad. Az alkalmazkodás olyan evolúciós ugrásra kényszeríti a mindennapokat, amibe a lélek időről időre beleremeg. A buborékot pedig végül messzire repíti a történelem. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer az ember…
2023. 01.17.
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva
Fotó: Pixabay
Fotó: Pixabay
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése