KIFORDULVA

Bent ragadtál valahol a mélyben.

Konok szócsavarral kergetem az időt.

Hadd fusson messze, űzöm a múlttól,

míg szívemből végre az új tavasz kinő.

Kifordítottál szép Önmagamból,

s lettem mennydörgés sötét egek fölött.

Tombol a bosszú, mind dühösebben,

hamis játékokkal, szelíd szavak mögött.

Dög leszek lassan, lelkeket lopok.

Belém szorult a kegyetlen valóság.

Hogy csaltál, hát csaló leszek én is,

én döntöm el: nekik pokol, vagy mennyország.

Könnyek nélkül, bátor kacagással

belerohanok a sötét bujaságba.

Táncom keserű, lelketlen játszom.

Úgy pörög léptem, mintha semmi se fájna.

Megijeszt sokszor ez a fekete játék,

mégis csikorog fogam közt a „rossz”.

Mert megégtem benned, kit legjobbnak hittem,

így leszek én is féktelen gonosz.

(Deák Mónika)