ELEMZÉS

Képtelen vagyok áttekinteni

lelked zűrös alagútjain.

Valahol mindig elakadok.

Te ki vagy?

S én ki vagyok?

Talán gonosz Démonok zúdították

ránk átkaikat, -

talán csak megijedtél.

Agyad rejtett körvonalakba bújtatta

hullámzó gondolataid,

de én nem értek vázlataidhoz.

Hiányzó tollakkal repülnek kínzó vágyaid,

s le-föl imbolyognak tested üregeiben.

Na, talán egy vallomás?!

De hangod elcsuklik ajkad

fémízű csontrácsai mögött.

Mit mondanál és kinek?

De te csak bizonytalan tűpárnádba

fúrod arcod szenvedő vonásait,

s hagyod, hogy a képtelen ráhatások

teleszurkálják szorongó álmaidat.

---------------

Messze még a megbékélés.

Tiszta lépteid nyomát már kezdi

belepni a por, s lassan

egyre több mocsok ragad talpad alá.

Hiányzó nyugalommal ballagsz barátaid

között, s próbálsz lelkesedést tömni

arcod pórusaiba.

Nem sikerül.

Cseppről-cseppre mossa ki az eső

maszkod idegen terepszíneit,

s csillogva koppan a földön

kemény mosolyod.

---------------

Takarót húzol sápadt ösztöneidre,

s hagyod, kialudni őket.

Temesd el világtalan magányod!

Hagyd, hogy földi kincseid

irányítsák életed apró másodperceit,

s ne engedd, hogy a hamis vágyak

kiforgassák lelked aranyszínű

szent köpönyegét.

---------------

Nem  értelek. Még mindig nem.

Makacs határozottságod mögött

még mindig ott lapul valami

bizonytalan fény.

Nem te beszélsz hozzám,

nem te rakod ki elém súlyos

kőszirtjeidet,

s nem te hajítod tompa

puffanással sárba a nevem.

Még te magad sem tudod ki vagy,

s nem hagyod, hogy mások fejtsék

meg különös morzejeleidet.

Mit  akarsz,  és mért akarod?

Honnan  álmaid között ez a céltalan

kalandvágy?

Ki sulykolja tele saját félelmeivel

szerelmeidet?

Hogyan értsem meg így, amit tudnom kell?

---------------------

Magány vagy egyedül. Önmagad viaszfigurája.

Valószerű álmaimban

telepatikus képeket hagysz magad után,

s nem nézed, nyöszörgő arcom mögött

micsoda kéjes ingerek lapulnak.

Magány vagy egyedül, s magány vagyok én is.

Kifordított mozdulataimat látom benned,

s egy felnagyított eszményképet.

A családról alkotott meseszerű

képzelgéseim magaddal vitted,

s megoldhatatlan célként tűzted ki

a fellegek közzé.

Ismertelek-e valaha is, vagy csak

hittem, hogy tudom ki vagy?

Micsoda különös világban élsz,

hogy céljaid kifürkészhetetlen

labirintusában magad is eltévedsz?

Mint az érem két oldala:

ÁRNYÉK és FÉNY.

A sötétben fényeket festesz az égre,

a fényben nap-lopó tolvajként surransz

távoli vidékekre.

Tudni fogom-e valaha? Érteni

fogom-e miért teszed?

Talán nem, s elemzésem   

örökre kérdés marad világod  

homályos ködfalai között...

(1996.)

(Deák Mónika)