PIHENNI
Szempillámat arcomhoz ragasztom.
Fáradt vagyok.
Pihenni, pihenni, pihenni,
bújni, bújni, bújni,
Takaró alá, belé, mélyre, le.
Felszippantani az álomporokat,
s messze tűnni az álomvilág felé –
elaludni…
(Deák Mónika)

GONDOLATOK
A mozdulataid játékai ellágyulnak, ahogy hozzám érsz.
Lassan lehunyod a szemed.
Látom, ahogy élvezed a békétlen nyugalmat,
és ott belül hallom, ahogy egy visszafojtott szuszogásod
azt mondja: Jó veled!
Angyali arc.
Néha szárnyakat képzelek neked,
s megpróbálok repülni gondolataidban.
Nem tehetem.
Ördögi képzeletem korlátokat épített ösztöneimnek,
de mégis belelopott valami huncutságot mozdulataidba.

Köröket rajzolok bőrödre, s beleírok egy „Sz” betűt.

A „Sz”elídség végigömlik ereidben,
s megfertőzheted vele éjszakáimat.
Kell! Akarom! Várj!
Hadd tisztítsam ki előbb pórusaimat…
(Deák Mónika)

VELED

Bele akarok bújni öleléseidbe!
Beszippantani finom illatod!
Simogatni lágyan, nyugtatóan...
Én szeretnék lenni a holnapod!
(Deák Mónika)

SZÍV-SZALADVA

Szívemben szaladgálsz, le-föl kergetőzöl ereimben.
Elfáradtam kedves. Pihenjünk kicsit!
Tovább futsz. Köröket, kicsiket, nagyokat,
görbéket, egyenetlen formát...
Már nem tudlak követni. Pihenjünk kicsit!
Most vonatként robogsz felém, zúzod a levegőt.
Átszaladsz színes léggömbökön...
Állomás jön szívem, pihenjünk kicsit!
Tört kerékkel, egyre beljebb,
összekuszálva időt, teret, - már alig látlak.
Pihenjünk kicsit!
Lábunk előtt szakadék, de te tovább rohansz.
Drága Fiam, már nem talállak!
Pihenj egy kicsit!

Csend maradt bennem, savas fájdalom.
Reménytelen vad sziklaszirt őrzi az álmom.
Itt most megpihenek.
(2012. március 13.)
(Deák Mónika)

EGYSZERŰEN

Körök nélkül egyszerűen,
csak nyugodtan, nem feszülten,
eldönteni, megfogadni,
mit gondolok nem tagadni.

Továbblépni, hogy ha látom,
nem kell már a mindenáron.
Szerepemet visszaadom,
ami nem jó, hátrahagyom.

Békességben, igaz hittel,
gondtalanul, tiszta szívvel
inkább csendben elsétálni,
mint lelkemet megtépázni.

S ha búcsúmat csönd kíséri,
döntésemet megdicséri,
megnyugodva, nem habozva
lépek át a holnapokba.
(2012. február)
(Deák Mónika)

BECSUKÓDOM

Nem zavarlak többé, - indulok.
Élem tovább magány-életem.
Majd túllépek rajta egyszer,
de ma még küzdök csendesen.

Megyek tovább a nyugvó széllel,
mi sodor lassan az éj felé, -
könnyesen nézek egy csillagot,
de az már nagyon rég nincs helyén.

Csalódva építem gátamat,
áttörni rajta már túl nehéz.
Ne bántsa senki a lelkemet,
se barát, se társ, se ellenség.

Megtört hitemmel félreállok,
közel már senki nem jöhet.
Jobb lesz így talán, túl sok a heg.
Belépni hozzám már nem lehet.

(2009. június)
 Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva 

KIFORDULVA

Bent ragadtál valahol a mélyben.

Konok szócsavarral kergetem az időt.

Hadd fusson messze, űzöm a múlttól,

míg szívemből végre az új tavasz kinő.

Kifordítottál szép Önmagamból,

s lettem mennydörgés sötét egek fölött.

Tombol a bosszú, mind dühösebben,

hamis játékokkal, szelíd szavak mögött.

Dög leszek lassan, lelkeket lopok.

Belém szorult a kegyetlen valóság.

Hogy csaltál, hát csaló leszek én is,

én döntöm el: nekik pokol, vagy mennyország.

Könnyek nélkül, bátor kacagással

belerohanok a sötét bujaságba.

Táncom keserű, lelketlen játszom.

Úgy pörög léptem, mintha semmi se fájna.

Megijeszt sokszor ez a fekete játék,

mégis csikorog fogam közt a „rossz”.

Mert megégtem benned, kit legjobbnak hittem,

így leszek én is féktelen gonosz.

(Deák Mónika)

       

APU

Dörrent a hír,

s belecsapott a végtelenbe.

NEM-ekért küzdött az elme,

de visszacsengve csak

valóságot kapott.

Elszabadult indulataim között

gyöngyszemek gurultak végig arcomon,

s az elhomályosult körvonalak között

az ajtót kerestem.

Ezt azért nem kellett volna.

Pedig hányszor kívántam.

Mennyi szenvedés ért véget?

Mennyi alázat?

Mennyi fájdalom?

S én mégis sírok.

Kezeim között szétfolyt

a megfoghatatlan semmiség,

az értelem,

s eleven arcomat ebbe az

ürességbe temettem bele.

(1996. február 22.)

(Deák Mónika)

      

      

 HIT

Ne rejtsd mosoly mögé a telet!

Az igaz feljajdul,

a hamis kinevet,

s lelkedre visszaszáll a magány.

Hirdess imát, áldomást!

Bármi fáj,

és bármi bánt,

lelkedre visszaszáll a hit.

(Deák Mónika)

           

ELEMZÉS

Képtelen vagyok áttekinteni

lelked zűrös alagútjain.

Valahol mindig elakadok.

Te ki vagy?

S én ki vagyok?

Talán gonosz Démonok zúdították

ránk átkaikat, -

talán csak megijedtél.

Agyad rejtett körvonalakba bújtatta

hullámzó gondolataid,

de én nem értek vázlataidhoz.

Hiányzó tollakkal repülnek kínzó vágyaid,

s le-föl imbolyognak tested üregeiben.

Na, talán egy vallomás?!

De hangod elcsuklik ajkad

fémízű csontrácsai mögött.

Mit mondanál és kinek?

De te csak bizonytalan tűpárnádba

fúrod arcod szenvedő vonásait,

s hagyod, hogy a képtelen ráhatások

teleszurkálják szorongó álmaidat.

---------------

Messze még a megbékélés.

Tiszta lépteid nyomát már kezdi

belepni a por, s lassan

egyre több mocsok ragad talpad alá.

Hiányzó nyugalommal ballagsz barátaid

között, s próbálsz lelkesedést tömni

arcod pórusaiba.

Nem sikerül.

Cseppről-cseppre mossa ki az eső

maszkod idegen terepszíneit,

s csillogva koppan a földön

kemény mosolyod.

---------------

Takarót húzol sápadt ösztöneidre,

s hagyod, kialudni őket.

Temesd el világtalan magányod!

Hagyd, hogy földi kincseid

irányítsák életed apró másodperceit,

s ne engedd, hogy a hamis vágyak

kiforgassák lelked aranyszínű

szent köpönyegét.

---------------

Nem  értelek. Még mindig nem.

Makacs határozottságod mögött

még mindig ott lapul valami

bizonytalan fény.

Nem te beszélsz hozzám,

nem te rakod ki elém súlyos

kőszirtjeidet,

s nem te hajítod tompa

puffanással sárba a nevem.

Még te magad sem tudod ki vagy,

s nem hagyod, hogy mások fejtsék

meg különös morzejeleidet.

Mit  akarsz,  és mért akarod?

Honnan  álmaid között ez a céltalan

kalandvágy?

Ki sulykolja tele saját félelmeivel

szerelmeidet?

Hogyan értsem meg így, amit tudnom kell?

---------------------

Magány vagy egyedül. Önmagad viaszfigurája.

Valószerű álmaimban

telepatikus képeket hagysz magad után,

s nem nézed, nyöszörgő arcom mögött

micsoda kéjes ingerek lapulnak.

Magány vagy egyedül, s magány vagyok én is.

Kifordított mozdulataimat látom benned,

s egy felnagyított eszményképet.

A családról alkotott meseszerű

képzelgéseim magaddal vitted,

s megoldhatatlan célként tűzted ki

a fellegek közzé.

Ismertelek-e valaha is, vagy csak

hittem, hogy tudom ki vagy?

Micsoda különös világban élsz,

hogy céljaid kifürkészhetetlen

labirintusában magad is eltévedsz?

Mint az érem két oldala:

ÁRNYÉK és FÉNY.

A sötétben fényeket festesz az égre,

a fényben nap-lopó tolvajként surransz

távoli vidékekre.

Tudni fogom-e valaha? Érteni

fogom-e miért teszed?

Talán nem, s elemzésem   

örökre kérdés marad világod  

homályos ködfalai között...

(1996.)

(Deák Mónika)