Rímtitkok

Humor mögé rejtett játék,
titkok-posta csönd-ajándék,
költő-szívvel megremegve,
múzsa-pofon versbe vetve
kinek, mennyit ér?

Ünneptelen ünnepekbe
húr pendül a szilveszterbe.
Hideg mosoly, Balu-szemek,
zsebkendőbe rejtett sebek
kinek, mennyit ér?

Hátrakapcsolt szenvedéssel,
sűrűvérű lüktetéssel
várni szépre, őrültségre,
szirmot bontó pezsdülésre...
Kinek, mennyit ér?

 Deák Mónika © 
Szerzői és minden jog fenntartva

EGY MEG NEM ÍRT DAL MARGÓJÁRA

Királylányból lehet sárkány,
sárkányláncból börtöncucc.
Egy fejből még nőhet hét is,  
jobban jársz, ha messze futsz!

Hook kapitány hőssé válhat,
Pán Péter meg elbukik,
Hófehérke hét törpéje
Robin Hoodal ütközik.

Hamupipő szende fruska
Tök Filkóval megszökik,
Pinokkió Piroskával
Farkaslukba költözik.

Csipkerózsa kávét ültet,
aludni már sosem fog,
Aladin meg szőnyeg helyet
motort lop... de nem biztos,

beborult a mesekönyvem,
széthullott az összes lap.
Újraírom, ahogy esik:
wiskis pohár, egy kis snapsz...

Ennyi telt most, zagyva rímek,
elsodort a lendület.
Romhányi is cserben hagyott,
segít tán egy kis szünet.

Ha nem érted, nem csodálom,
MZ-per X fordított.
Megígérem, nemsokára
jobb rímeket lódítok.

(20201... valamikor)

Deák Mónika © 

Szerzői és minden jog fenntartva

 

KÖRFORGÁS

Hópelyhet álmodtam friss gyógyvirágon,
a párnacsücsök épp békét nyammogott,
s mint lusta cirmos dorombolt a reggel,
ahogy Óra úr mogorván beleharsogott.

Mégötperc kalapját szememre húzva
visszapislogtam a csöpp nyugalomba.
Csak kicsit vágytam még a jó világot,
míg az új nap fényét a homlokomba tolta.

Keskeny szemekkel pislogott a kávé,
forró illata csak sziluettben táncolt,
s ahogy szép lassan bedobbant a reggel,
a nehéz ébredés a valósághoz láncolt.

Mókusvirgonc a forgó kerekekben,
csúf hírek fékeznek a monitoron,
tombol a lélek, immunis a válasz,
s a gázpedálomat újra tövig nyomom.

Coffeinkvízben pörögnek a tervek,
feszült korlátok közt, megoldást rágok.
Vad szélviharban, könnyű esőcseppek;
szédült Fortuna meg folyton elkóvályog.

A házak felett már Hold apó köszön,
fáradt mutatóm az éjjelre ájul.
Elengedem a torzult őrültséget:
ma sem tanultam meg portugálul.

Hópelyhet várok, meg friss gyógyvirágot,
agyam lassulva gyűri le a vánkost,
- holnap behúzok még egy kávéfőzőt,
addig meg álmodok egy saját királyságot.

(2021. november 12.)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

MIÉRTEK ÉS HOGYANOK, AVAGY ÉLNI VAGY TÚLÉLNI

 

Az elmúlt időszakban rengeteget gondolkodtam az életről. Miért akkora kiváltság saját életünkben önmagunknak lenni, elveinket nem feladni, személyiségünket nem megerőszakolva úgy élni, hogy abban minden porcikánk kiteljesedjen? ÉLNI. Nem vegetálni, nem kényszerűségből létezni, hanem valóban úgy venni a levegőt nap, mint nap teljes tüdővel, hogy tudjuk ez létezésünk alapja, és nem csupán valamiféle jutalom. Úgy mosolyogni, nevetni, érezni, hogy abban ne legyen önámítás, hogy abba minden sejtünk őszintén és teljes valóságában beleremegjen?

Az emberek nem egyformák. Az egyik érzékeny, a másik kemény, az egyik erős, a másik gyámoltalan. Az egyik reál, a másik humán, és még sorolhatnám. Máshogy érzünk, másképp gondolkodunk. Egyrészt személyiségünk okán, másrészt az életünk során ránk hatott események, ingerek is formálnak minket. És akkor ezt gyúrd össze, és nézd meg, „ki” jön ki belőle!

A harmadik szempont a tudatosság: mennyire, és hányszor vagy képes alkalmazkodni, újratervezni a családodért, a létfenntartásodért, vagy egyéb céljaidért. Na és mit hoz magával a tudatos világod? Mennyi „erőszakot” élnek meg a mindennapjaid?

És itt jön a kérdés: miért nem lehet mindenki az, ami? Az „érzékeny” érzékeny, hogy megélhessen átérezhessen. A „kemény” bátor, erős, hogy sportoljon, vállalkozzon, a „reál” könyvelő, matematikus, feltaláló, a „humán” szociális segítő, vagy művész, irodalmár... Hosszú a lista. Miért nem válhatunk azzá az emberré, akik igazán lenni szeretnénk, nem pedig azzá, amit a lehetőségeink megadnak? Olyan szép, színes és élhető lenne a világ, ha mindenki azt csinálná, amire valóban született, amire hivatott, amiben erős. Mennyit nyerhetne ezzel a társadalom, ha mindenki azt adná hozzá a világhoz, amiben a legjobb? Mi lenne, ha Élnénk, nem pedig Túlélnék? Ha harag helyett mosolyokkal, a félelem helyett nyugalommal töltenénk meg az életünket?

Valahol összekutyulódtak a lehetőségek, valahol félresiklott ez a világ. Megfelelés, kötelességek, köteleződések, alkuk, kompromisszumok és nem az ÉLETÉRT, hanem a MEGÉLHETÉSÉRT. Persze tudjuk, hogy az emberek sokoldalúak, de nem azon a széles skálán, mint ahol mozogni kényszerülnek. Na és persze az évek során kialakult sztereotípiák, ami szerint a hétköznapi ember ne akarjon álmodozni, és fogadja el a sorsát. Olyan ez, mint ha más bőrében élnénk nem a sajátunkban, mint ha egy szoros cipőbe, vagy egy szűk ruhába kellene minden nap belebújni. Akárhogy is hordjuk, mindenképp kényelmetlen. Küzdünk, mint malac a jégen, csoda hát, ha frusztráltak vagyunk?

Szóval elgondolkodtam, és elképzeltem valami utópiafélét, amiben minden ember félretehetné a körülményeket, és másokat nem bántva az lenne, ami: Önmaga. Hány élet folytatódna másképp? Születnének-e új döntések, fordulatok? De a legfontosabb: hány boldog emberrel találkoznánk? És képesek lennénk-e egymás támogatásával előcsalni a napot a felhők mögül?

(2021. március 22.)

 Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva 

IGAZSÁG vs. EGO

Gondolkodtam az emberi méltóságról.

Meddig terhelhető az ember lelke, és hol az a határ, amin túl már egy másik világ kezdődik? Olyan világ, ahol nincsenek szabályok, ahol minden megengedhető. Ahol a büszkeségnél nagyobb hatalmat kap a haraggal telt bosszúvágy. Mi váltja ki? Talán a kétségbeesés?

Van a vizespohár elmélete, amikor az utolsó csepp határoz meg mindent. Abban a pillanatban billen a mérleg nyelve, melyik világot választjuk. A cseppek életünk során, mint apró tüskék hullnak lelkünkbe, és hegeket hagynak maguk után. Sérülünk. Te is, én is, mindannyian. Hogy kinek, mennyi jut, az változó, mint az is, hogy milyen intenzíven karmolja végig életünket a durvaság.

Szóval gondolkodtam az emberi méltóságról, a haragról, a kétségbeesésről, és arról, hogy milyen életút vezet ahhoz, hogy valaki átlépje azt a bizonyos határt. De ahogy az arcunk és szemünk színe más, úgy különbözik a teherbírásunk, és a döntéseink is. Tudjuk, hogy a harag méreg, kiszipolyozza a sérült lelket.  Akkor vajon van-e értelme egy olyan bosszúnak, ami nem az igazságot akarja helyreállítani, csupán csak a csorbult egót? És vajon megéri-e ezért feláldozni  jellemünket, nyugalmunkat, lelkiismeretünket és méltóságunkat ennek apropóján? Nem hiszem. De hát ugye nem vagyunk egyformák. 

(2019. 06. 24.)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva 

KI NEM KERES, ANNAK NEM HIÁNYZOM

Sebes kézzel miért kapaszkodom?
Ki nem tart meg, annak nem hiányzom.
Talányarcú néma közönyöddel
túlmutattál minden vallomáson. 

Büszke ritmusod bókot igényelt.

Táncoltattál egy zord vaskorláton,

de törött lábam csak fájón lépdelt.

Ki mélybe lök, annak  nem hiányzom.

Színt vallottak az őszinte vágyak,

s szikkadt morzsát kapott valóságom.

Arcomon ajtó, összetört árnyék,

beláttam, hogy már nem hiányzom.

"Sokat és sokszor" - elavult szavak -

tetteid nélkül csak füstízű bársony.

Üres frázisok, mind szétfoszlanak.

ki nem keres, annak nem hiányzom.

Kifordított furcsa szösszenetek, 

szilánkod, hogy végül eltaláljon...

Te hagytál menni, s én elfogadtam.

Ki nem marasztal, annak nem hiányzom.

(2021. január 2.)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

 ÁRNYÉKDAL

Oly hosszú úton járt a láb,

vakporos gödrök könnyein.

Selyem ruhánk már tiszta rongy,

farkas megtépte perceink.

Szétalázott a vallomás,

becsuktam ajtót, ablakot.

Feszengő gőzpárák felett

a múlt már semmit nem hagyott.

Ködbe burkolva csend köhög,

fájón a mellkast döngeti;

édes emlék sebes maradt,

megrajzolt mosoly tünteti.

Nincs már több vessző pont helyett,

a Talán messze elszaladt.

Szívünk még néha megremeg,

de más nap lesz az ég alatt.

(Doboz, 2020. szeptember 22.)

Deák Mónika © 

Szerzői és minden jog fenntartva

BUKOTT ANGYAL

Harangok zúgnak, üvöltik a jelent.

Beléd csorgattam minden rezdülésem.

Lámpám pislákolva az utolsó percén

lecsapja a relét minden készüléken.

A képek fejemben csúnyán összeégtek;

hamut kapargatok, sós könnyek alatt.

Szorítom magamhoz apró mozaikod,

minden kis darab egy-egy kenyérfalat.

Szívből vágytam veled a víg holtodiglant, 

de pofon vágott a kegyetlen idő,

hogy túl későn ébredt csipkerózsa álmom,

s kiszáradt közben a legszebb málnatő.

A vihar vad lova bennem tovább tombol,

villámok röhögik szánalmas kínom.

Játék vagyok látod a balsors asztalán,

de vesztettem, s vágyad százszor visszasírom.

Bolond szerelmem egy elfuserált térben

csak bukott angyal, végleg kitaszítva.

Szívem elhagyom, túl sokáig fájt már,

de neved marad a bőröm alá írva.

(2020. augusztus 2.)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

BÜSZKESÉG ÉS BALÍTÉLET

Mint álmos buborék hullok szíved melegébe,

de kippukkantak benned a régi vágyak.

A tegnapi kincsek már nem őrzik tovább

mit szerettél, és mik olykor húsba vágtak.

Köteléked felém lassan végleg szertefoszlik,

s már csak én kapaszkodnék bőszen kezedbe.

Olyanná váltam, mint a régen várt eső,

de kiszáradt minden, mire megérkeztem. 

Szikláink közt, érzéseink büszke börtönében 

kínpárnákra rakjuk a megtört álmokat.

Hogy szerettél egykor, s hogy elvesztettelek...

Már nem bolygatjuk tovább a talányokat.

Múltból menekülünk: én Feléd, Te tőlem;

a szív-vitorla már más irányban áll. 

Ha széttép a vihar, eltűnök a szélben,

s csak rossz emlék maradok árnyaid falán.

(2020. július)

Deák Mónika © 

Szerzői és minden jog fenntartva

MINT EGY PAPÍRDARAB

Mint egy papírdarab az utca kövén,
felkap a szél, csak sodornak a napok,
s talán eltűnök, ha megég az idő.

Fotó: Pixabay

Füst leszek, halvány, és elillanok.

Már nem beszélem úgy a régi nyelvet,
fáradt csontjaimon lépked a magány.
Kőszirt emlékek kérdezik: Fáj-e még?
Ha lenne hangom, talán elmondanám.

De némán sikoltom sós éjszakákon
a párnámba süllyedt szakadt álmokat:
királylány helyett csak katona lettem,
- bukott harcaimban egy mankó támogat.

Betontengerbe rekedt a hajóm,
a közelben sincs egy talpalatnyi föld,
s temetve bennem a valódiságot,
ez a szürke város folyton rám üvölt.

Kincsem, ha volt is, az idő meggyűrte.
Foszlott vágyakból kihulltak a morzsák.
Csak egy lap vagyok, mit hajtogat a szél...
Vajon lesz-e ki újra Reményt ír rám?

(Budapest, 2019. augusztus 3.)

Deák Mónika © 

Szerzői és minden jog fenntartva

MENEDÉK

Összehajtottam magam a porban,
a talpak alatt kihunynak az álmok.

Fotó: Pixabay

Bíbor ködben lehulló cseppekből
hangszálak nélkül csak némán kiáltok.

Árnyam alatt is süllyed a világ,
a céltalan jövőt magával húzva.
Csontszínű magányom zsákutcája
éles kavicsokból van összegyúrva

Távoli hangokból kihűlt vigasz -
megszűnik minden, ami itt felejtett.
Úgy hullok karjába a csöndnek,
Mint puha emlék, a szakadék mellett.

Ha majd nem félek már, bezár a tér;
jéghideg korlátot markol a kezem,
s mint a vízcsepp, ha ködruhába bújt,
messzire ugrom a végtelen felett.

(Budapest - 2019. június 9.)

Deák Mónika © 

Szerzői és minden jog fenntartva

PIKÁNS VERS

Csak szelíden és szolidan,

hamisan vagy komiszan,
csak pazarul vagy bizarrul,
tán hanyagul és pimaszul,
csak finoman, vagy hevesen,
vagy az egész, vagy fele sem,
csak behunyod, vagy kinyitod,
és kortyolod, de ihatod,
cinkos csókkal, egyszer élve,
ráfeküdve forró szélre,
hagyni élni, szállni, égni,
nevelt útról jól lelépni,
fűszál hegyét beletörve,
tűzesővel teleszőve
hangosan a sunyi csendben
percről-percre sebesebben
szikrázni az elevenben.

(2019. június)

Deák Mónika © 

Szerzői és minden jog fenntartva

KISEMBER

Fotó: pixabay

DEÁK MÓNIKA: KISEMBER

Ismét egy év, és mindig újabb,

de most nélküled jött a december

Egy dal cseng fülemben, kedves emlék…

Vajon merre járhatsz most Kisember?

Járom a várost, és mindenhol ott vagy.

Emléked nyomja arcomba a világ.

Kirakatok, polcok rólad üzennek,

szinte hallom hangod, most mit mondanál.

A közértben egy üveg málnalekvár,

a hátsó sorban a Marlenka figyel,

sarokban zöld fenyő hófehér díszben.

Egy srác  egy karton Fonyódit cipel.

Száz helyről fakadt bolond nevetések,

a konzervek között furcsa tonhalak,

a nehéz táska, röpke sugárhajtás,
s a pékáru is csak víg szlogen marad.

A 47-es már nélkülünk robog,

de minden nap látom, ahogy elhalad,

s újra élem a pillanatot, mikor

rövid időre bontottam a falat.

Ismét egy év, és mindig újabb,

szakíthatatlan mágnes-kapcsolat.

Egy dal cseng szívemben, kedves emlék…

Hej Kisember, vajon merre vagy?

(2018. december)

Deák Mónika © 

Szerzői és minden jog fenntartva

SZÍVHASADÁS

DEÁK MÓNIKA: SZÍVHASADÁS

Tétlen bolyongással punnyad rám az este,
szürke hétköznapok árnyát szórva rám.
A lámpafénynél csak morzsolom a csendet,
gondolatok járkálnak szobám falán.

Csak hallgatom, ahogy fájón emlékeznek,
könnyeik némán érted mormolt imák;
s ahogy botladoznak szétszórt kavicsokban,
féltve bújik meg alattuk a világ.

Rólad beszélget a polcomon az ösztön,
vak tükörbe rémiszt bukott éveket,
s a "Mit tehettem volna?" üzen szeméből,
de kérdésére nem jön a felelet.

A szeretni vágyott foszlott anyaságom
összeroppantva a lelkembe szakadt,
s már nem vagyok más, csak egy kiszáradt folyó.
Ölelő partom rég víz nélkül maradt.

Eltékozolt idők repedt ablakain
csak a szél süvít be metszőn, hidegen,
s megborzongok, ahogy a megzuhant reményt,
flegmán megsuhintja fáradt hitemen.

Tétlen bolyongással nyüszít rám az este,
fáradt éveinknek árnyát szórva rám.
Védő karjaim csak nincstelen csonkok.
Ujjad ott ragadt a kínok ravaszán.

(Budapest, 2018. november 30.)

Deák Mónika © 
Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: pixabay

CSILLAGOK ALATT

DEÁK MÓNIKA: CSILLAGOK ALATT

Újra a tenyered volt, a szemed, mellkasod,
a biztonság, mit csak lényed adhatott,
a két karod, a vállad, óvó menedékem,
s a pillanat, hogy egyszer újraélem...
Ennyi volt csak Kedves, egy megkésett vallomás.
Az idő megrágta saját vasfogát,
hogy a lehet, nem lehetből lehet-e mégis?
Hogy a "külön jobb" csak rossz hipotézis...?

Mert hiába távol, hogyha szeret az ember,
szalmaszál ruhánk még mindig úgy perzsel,
s a csöndünk, ó a csönd is sóhajokat kerget,
kihagyott esélyből gyúr egy + egyet.
Reményt és kételyt összead és kivon,
a józan észt hagyja, hogy magában igyon;
a gondolat rohanva össze-vissza téved,
s két ember lelkéből gyúr egy merészet.

Vágyak horizontján, hol a hold olvas mesét,
már semmi sem számít, vonzás küld feléd,
s az elmélet tűnik, csak a pillanat marad,
ott a tóparton a csillagok alatt.

(Balaton, 2017. augusztus 11.)

Deák Mónika © 

Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: Pixabay

AZTÁN ELHALKULUNK...

DEÁK MÓNIKA: AZTÁN ELHALKULUNK...

Aztán elhalkulunk...
Kopott bársonyát az ég ránk takarja,
s csillagot repít szemünkre az éj.
Néha hiszem, hogy egyszer újraébredünk,
s gyűrött életünkből kivonhatjuk a mínuszokat.
Illúziók.
Néma ígéretek a vérszívta létből.
Benne keringenek a napban,
de sugarai földet nem érnek.
Aztán már mindegy.
Álmainkról lehullnak az izzó selymek,
továbbsiklanak egy oltó vízesésbe, -
s maradunk csupaszok, ismeretlenek,
fonnyadt májusok egy nyomott világban.
Aztán elhalkulunk...

(Budapest, 2016. február 22.)

Deák Mónika © 

Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: pixabay

SZÜLETTEM...

Fotó: Trepka Zoltán + saját montázs

DEÁK MÓNIKA: SZÜLETTEM...

Születtem, s lettem felhők vitorlása,
sóhaj-szelek fújta vágyak vallomása.
Zsákomban az álmom, sorsom húzza hátam,
terheimtől néha megbillent a vállam.

Születtem, s lettem embere a földnek.
Nehéz szavak sokszor mély gödörbe löktek,
s talpra álltam mégis kemény súlyok alatt.
Csak a világ torzult, ami visszamaradt.

Születtem, s lettem menedék a szónak.
Gondolatok olykor könnypapírra szórtak,
s mert álmodni mertem, görcsbe zártam magam,
s világok harcai közt lettem világtalan.

Születtem, s lettem mindennapi játék.
Isten tenyerében ha mezítláb járnék,
talán felszisszenne érdes bőröm nyomán,
s új lapot kapnék a megszenvedett jogán.

Születtem, s lettem vendége a csendnek,
meséim szívembe nosztalgiát csentek,
s mikor régi képek lélekúthoz értek,
elsírtam gyöngyét a honvágy erejének.

Születtem, s lettem kőbe karcolt emlék,
s ha útjaim során egyszer messze mennék,
sóhajom ott hagyom örök otthonának,
hisz akik szeretnek, mindig visszavárnak.

(2016. február 16. - Bp., lélekben Doboz)

Deák Mónika © 

Szerzői és minden jog fenntartva

ÚTVESZTŐ

Begombolt évek alatt betalált dogmák,

mint kopott GPS, ha nem tudtam az irányt,

úgy terveztek velem, ha rossz volt a tábla,

vagy ha már nem bírtam az oxigénhiányt.

Most bolyongva járom a nagy ismeretlent,

gyűrött szándékom zsebembe varrva,

a holnap fogadott rám egy marék garast,

hitem a gesztenyét hátha kikaparja.

Ám csorognak bennem a hamuszín napok,

mókuskerék pörget percórákat,

a pulzus csak szalad, de akad a ritmus;

a peron hideg, és lerobban a járat.

Szeretnék egy napra kicsit gyenge lenni,

Csak nyugodtan lenni tehertelen.

Néha belesírok, s görnyedt küzdelemből

vad súlyaim alatt péppé csendesedem.

Majd szoros torkomon megfeszül a szándék,

hogy a padlóról újra és megint,

hogy tenni kell hittel, és hegyeket mászni,

mert a felelősség csak előre tekint.

De mondd ó Istenem! Meddig bír az ember?

Feszült inak, hogyha szakadoznak...

Meddig lehet járni karcos pengeélen,

ha a sok sebtől csak véresebb a holnap?

Rég elfáradt rajtam a temérdek álarc,

mosolyokkal fedett torz büszkeség.

Vasruhám is kopott, túl régóta hordom.

Rozsdamarta hitem az elevenbe ég.

Begombolt éveim mint rám gyógyult terhek

vonszolnak tovább, míg el nem hagynak.

Térerőm halovány, az iránytűm törött,

vak koldusa leszek a nyűtt céltudatnak.

(2015. május 21. - Budapest)

Deák Mónika © 

Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: pixabay

NEFELEJCS

Körbe pörgött bennem a neved, s lehet,
hogy arcodba sóhajom titkot temet,
s mert te voltál simítóm, gyógyölelésem,
így bukott meg bennem lassan a "nem értem".

Hogy is volt? Mi volt? Csak menni és tenni,
sorsot fordítva a kenyérre kenni,
s lenni boldog talán, vagy kicsivel könnyebb -
változás hegyektől durván részegültebb.

A város fölött egy csöpp harmónia,
úgy zsongott az éjben a harmonika,
s a fények a Dunán úgy simultak össze,
hogy szikránkat az éjben összekötözte.

Majd fűztünk színházba zárt reményt... (kemény)
zenészárokból sok-mollos szenvedélyt,
s bár szerelmed izzó lámpa volt fölöttem,
én csüggedten tőled mégis elköszöntem,

Emlékek, utak, s egy türelmes kedves,
támasz, s a válasz egy könnyes szerelmes.
Semmiért egészen, és mégis maradni.
Lélekforróságot soha föl nem adni.

De csörgő láncokból nem épül jövő,
csonka érzésekből vágyakat szövő...
Hát köszöntünk szelíden, lehajtott fejjel,
s gyógyulunk hosszan egy fáradt nefelejccsel.

(2015. augusztus 25.- Budapest)

Deák Mónika © 

Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: Pixabay

FALAK

Árny vagyok csupán, kusza semmiség.

Belőlem többé nem szürcsölsz napot.

Emlékszellemek harapásával

csak remény-lelkedet ámíthatod.

Lám, könny lettem izzó parazsadban,

illó arany, puha hamuágyon,

de elalszom, ha nem táplál hited,

s fényemet is a magányba zárom.

A véletlenek furcsa halmából

a varázs is csak lábnyomot hagyott,

mert büszke félszünk visszatáncolva

nem vállalta fel a kockázatot.

Gyűrve pihegnek szétszórt napjaink,

filmbe égett lélekdobbanások,

s a visszazárt falak könnyszeméből

óvatos vágyunk is elszivárog.

De megéri-e, ha a csend feszít,

és álmatlanul kattog a kerék?

Szilánkra törnek porcelán álmok,

s színt váltanak a rózsaszín mesék.

Egymáshoz ragadt lélekrongyaink

túlélnek-e még több áldozatot,

s vajon megéri-e cipelt görccsel

mocsárba gyúrni a káprázatot?

(2015. május 12. - Budapest)

Deák Mónika © 

Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: Pikrepo

Fotó: Saját fotómontázs (források: internet)

FEJVESZTETT EVOLÚCIÓ

Ember-generált abszurdingerekkel
esztelen tévútra söpör a világ.
Torzult arcok, mint fény alatt a fotók,
jövőbe égő durva jellemhibák

teremnek, s már csak szokunk. Egyre tovább.
Szájat tátva csak fejeket kapkodunk,
s ha már káprázik szemünk az újtól,
gyűrt nosztalgiánkhoz visszatér utunk

a konzervatívba, hol még van helyünk.
Hol minden ismerős, a becsület trend,
az igaz hősök tettekből születnek,
az iskolapélda jó tanárt jelent,

s a papírok helyett szalma az ágyunk,
forrót pattint az izzó kályhatető,
a lócitromos port veri a lábunk,
s a száraz kiflicsücsök is ehető...

De hiába minden, ha kész elmebaj,
mit a világ naponta fejünkre dob,
hinni a káoszt, bízni és követni,
hogy ember embertől tiszteletet lop.

Na és persze mást is, időt, nyugalmat,
mert kinek sok van, az mindig harácsol.
Beteg emberek őrült játékokkal
írnák a sorsunk az ingerszobából,

és hiába szöknél, ugyanott maradsz.
Csak a föld kering a tengelyed körül.
Változol vele, vagy csak beleszédülsz,
választanod lehet rossz és torz közül.

Hát forduljon ki a kicsavart világ
így, mind a négy sarkából kiroppantva,
én leszek akkor is Don Quijote,
Egy őrült modern kor ódon lovagja.

(2015. március 6. - Budapest)

Deák Mónika © 

Szerzői és minden jog fenntartva

ÜRESJÁRAT

A szürkének 50, nekem egy sincs.
Árnyalatból a semmi nagy szívás.
Ingerszegényen, zombijáratban
terítéken a monotonitás.

Írni kéne, vagy festeni talán
színeset, frisset kicsit újszerűt,
de rongylábam is színtelen táncol,
s a címlapon is üveg a betű.

Hát polcra teszem a kreatív egót,
ha sárga nap lesz, majd leporolom,
addig billegek kiürült fejjel,
s az izgalmat most másokra hagyom.

(2015.02.23.)

Deák Mónika © 

Szerzői és minden jog fenntartva

HATÁRON TÚL

Tüskék robbannak fel szűk bőröm alatt,
mint idegpusztító életfóbiák.
Halandó lelkem már könnyekből csorog,
hátam is sziklába vájta a „tovább”.

Mert újra és egyre, de mindhiába.
Az árnyékég ha bedeszkázva marad,
nem süt, nem virul, bezárul a Minden.
Beteg sorsom már a semmi felé szalad.

A vigasz hiányzik, mint falat kenyér.
A finomság, a gyöngéd bizonyosság,
hogy ne halljam éles éjszakáimon,
ahogy a gyötrés bennem féregutat rág.

Tompán bolyongok lázas fényvesztőkben.
Az út végére darabokra hullva
erőmbe török, mint megbukott harcos,
s csak fájón nézek az összedőlt múltra.

Így vérzik el bennem lassan az élet,
csontomból még roppant egy végső karéjt,
ösztöneimből kilopja a motort,
s idült küzdelmeimmel nyugovóra tér.

(2015. január 23.)

Deák Mónika © 
Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: Pikepro

Fotó: pixabay

ESŐTÁNC

Hitted-e fölöttünk a béklyótlan felhőt,
hogy a cseppek egyenként nem ehetők,
s hogy ígéret nélküli kapzsiságunkból
nem születnek többé hűtlen szeretők?
Láttad-e előttünk a megcsonkolt ereszt,
hogy sírja éjbe az izzadó vihart,
úgy ropog lelke, mint ha örökké félne,
s érzi, hogy az eső még napokig kitart?

Álmok voltunk a gyarló gondolatokban,
múltunkba süppedő bús ideálok.
Csorgatunk jeget a málnabokrainkra,
de menyegzőnkre a világ a zálog.
Záporunkból néha elmarad a pára,
s csak száraz napokat görnyed a lélek.
De hol marad szánkból a suttogó tenger,
s a naplemente, hol zsigerbe téplek,
hol összekenhetlek csókíz cédasággal,
s belőled szürcsölöm buja titkodat...?
Csak délibáb. Hisz ázott verebek vagyunk,
s dróton ülve nyeljük a villámokat.

(2014. október 9.)

Deák Mónika ©
Szerzői és minden jog fenntartva

EDITKE

Sokat gondoltam arra a napra,
mikor az égből piros könny esett,
gyomrom görcsös kavicsokat rajzolt,
s gyermeki lelkem nagyon megijedt.

Emberek jöttek jaj-komoly arccal,
s engem anyám a szobámba küldött.
Fülem az ajtón, remegő szívvel
kíváncsi csöndem szavakért küzdött.

Csak annyit hallottam: "- Az én lányom?"
- s a döbbent hangsúly éket kalapált.
Nagy volt a baj, s én reszketni kezdtem.
A válasz végül borzalommá vált.

Két hónap, s egy szertefoszlott remény.
Fehér ruhában csak mozdulatlan...
Szép volt Ő, mint egy igazi angyal,
de nem értettem,  s még nem sirattam.

Hat éves, csak annyi voltam akkor,
s még nem tudtam mi a "soha többet",
hogy az örök búcsút életben mérik,
s egy őrült mindent így összetörhet.

Álmaimban sokszor visszatévedt,
kedves mosollyal fehér ruhában;
utána futnék, de messze jár már,
s állok egyedül a ház kapujában.

Gyermeki lélek törött napokkal,
pár év a korban, s egy újabb kereszt.
A harag érik, a lényeg tisztul:
a halál csókja már két embert temet.

A hiány is örök, erős tövis,

mélybe fúrja magát, s benned reked.

S bár sosem múlik, ami múlhatatlan,

gyermeki bosszúd végül elengeded.

Egyke létem - egy beragadt balsors -
A miértekre sosem lesz válasz.
Már csak néha sírok. Értetlen emlék...
Törött évek a múltba kiabálnak.

Deák Edit emlékére   1965-1982. 

(Budapest - 2014. október 2.)

Deák Mónika © 

Szerzői és minden jog fenntartva

CSAK SZÓLAMOK...

Ezer csöndből egy mondat vehető.

- Csak odaszúr, csak hívogat.

Ezer bókból, egy álomszerető

- Csak idehúz, csak simogat.

Ezer könnyből egy folyó kanyarog.

- Csak idefut, csak elszalad.

Ezer holdból egy éjjelt akarok

- Csak föld fölött, csak ég alatt.

Ezer színből egy nagyon egyszerűt,

- Csak hamisan, csak igazán.

Ezer könyvből egy szikra gyöngybetűt,

- Csak lelkemért, hogy megtalálj.

Ezer fényből egy bogárkarikát.

- Csak összefűz, csak körbe ég.

Ezer hitből egy csókba lobbanást,

- Csak tűzbe olt, de büszke még.

Ezer vércseppből tüskés madarak.

- Még nász a tánc, de véget ért.

Ezer érzésből csak egy dal maradt...

- Csak szólamok egy sóhajért.

(2014. szeptember 30.)

Deák Mónika © 

Szerzői és minden jog fenntartva

 BOLOND-MESE

(gyógyszer káosz idején)

Úgy esett, hogy a hold kocka lett,

a víz tükröt festett az égre,

kuruttyok játszották a békát,

a ciripek tücsköt zenéltek,

s a fordult képet furcsán nézte

egy vakond a fűzfa tetején.

- Bolond világ! - szólt, s messze úszott

a kóbor elmebaj tenyerén.

(2014. szeptember 25.)

Deák Mónika © 

Szerzői és minden jog fenntartva

CSAK EGYSZERŰEN
(- Provokactions -)

Csöppenjen le korunk léhasága,
a folyton legyintős "minekaz?"-ok!
Az "ugyanmár" falvak lakóinak
már nem indítanak cél-vonatot.

Csak ülnek ott, sótlan nyafogással,
motiválatlan szürkületükben,
s belehalnak a mindennapokba,
pedig talán még meg sem születtek.
Nem tudják, hogy máshogy is lehetne,
mert hozzászoktak hogy "sohasemlesz",
hogy a kenyérből nem szabad enni,
hogy tettekből veszélyek születnek.
De iga-sorban vesznek a könnyek,
s égetnek a bukott perc-saláták...
Irányítva, VAGY Magunkért élni? -
Kit izgatnak a nyűg pszichodrámák?

Hát hulljon le korunk tunyasága,
söpörjük ki a hústalan csontot,
a "csakazértis" rázza meg magát,
s dobja le nyakából a fölös koloncot!

(2014. szeptember 25.)

Deák Mónika © 

Szerzői és minden jog fenntartva

PÁRNA-PERCEK

És ha csak egy percre a csöndé leszek, 

belefújom minden királyságom. 

Csónakok bontanak vitorlát bennem,

s messzire úsznak a láthatáron.

Csillogva hullajtom terhem a vízre,

s már hallom, hogy simul a jutalom. 

Körbefonnak a mesebeli szelek, - 

párnaágyamon ring a nyugalom.

(2014. 09. 23.)

Deák Mónika © 

Szerzői és minden jog fenntartva

VÁLASZTÁS

Hajnalból kulcsolok szememre álmot,
nyugtalan napokat dörzsöl az ész.
Tán késő van. Vagy lehet, túl korán?
Erővel játszik, aki változni kész.

Fátyol-suttogások fonják a jelent,
kockák forgatják a jövőképet...
Majd belecsendül ezernyi sóhaj -
biztos rosszból egy bizonytalan élet.

S a "mégis" idegszála erőt feszít,
küzdelmet hajt szívemre a jövő.
Égni kell forrón, s utakat törni.
Tűzbe olvadjon az invertált idő.

Mert sírhattam volna évekig tovább,
mint kócos kölyök üres tányérjával.
A dió héját töröm, míg lehet,
s teszem dolgom a kényszer hatalmával.

S ha félszemű csöndem poharat hörpint,
tósztot pendít a kurta bizonytalan,
tudni fogom: az asztalra tettem,
s a beteg semmiből kihúztam magam.

(2014. szeptember 8.)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva