ÁRNYÉKDAL
Oly hosszú úton járt a láb,
vakporos gödrök könnyein.
Selyem ruhánk már tiszta rongy,
farkas megtépte perceink.
Szétalázott a vallomás,
becsuktam ajtót, ablakot.
Feszengő gőzpárák felett
a múlt már semmit nem hagyott.
Ködbe burkolva csend köhög,
fájón a mellkast döngeti;
édes emlék sebes maradt,
megrajzolt mosoly tünteti.
Nincs már több vessző pont helyett,
a Talán messze elszaladt.
Szívünk még néha megremeg,
de más nap lesz az ég alatt.
(Doboz, 2020. szeptember 22.)
Deák Mónika ©
Szerzői és minden jog fenntartva
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése