ÁRNYÉKDAL

Oly hosszú úton járt a láb,

vakporos gödrök könnyein.

Selyem ruhánk már tiszta rongy,

farkas megtépte perceink.

Szétalázott a vallomás,

becsuktam ajtót, ablakot.

Feszengő gőzpárák felett

a múlt már semmit nem hagyott.

Ködbe burkolva csend köhög,

fájón a mellkast döngeti;

édes emlék sebes maradt,

megrajzolt mosoly tünteti.

Nincs már több vessző pont helyett,

a Talán messze elszaladt.

Szívünk még néha megremeg,

de más nap lesz az ég alatt.

(Doboz, 2020. szeptember 22.)

Deák Mónika © 

Szerzői és minden jog fenntartva