SODRÁS

Csak füst meséli a keserves régit,
már nyugodtan ülök az üde zöldben.
Fejem fölött ezernyi színes léggömb,
talpam alatt a múlt pihen a földben.

Szárnyakat próbálgat lassan a tavasz,
bontogatja a jövő ígéretét,
napsugárba fonja télszítta hajam,
villogtatja az évszak szeretetét.

Óvatosan nyújtom kezem a fénybe,
pillangótáncot csodál a remény.
Szétmorzsolok egy fáradt esőcseppet -
itt ragadt emlékgyöngy a jelen kövén.

Fáradt zsibbadással dőlök az újba,
embert próbál a sebesült hitem.
Gyűrt szívvel várom, mit hoz a holnap,
s hagyom, hogy a döntés  magával vigyen.

(2013. március 1.)
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: internet

BORONGATÓ

Csöndes rímkasba szedem a reményt.

Csak így tudok.

Egemből kardos felhő húz felém,

de nem futok.

Hátamon száz kéz tehersínre lök - 

még bírhatom.

Bőrköpeny alatt meglapul a könny

a színpadon.

Hárfahang szélbe lassan szédülök -

még remélek.

Álomból szőnék ezerszín csókot

a zenének.

Fogcsikorgatva tűröm a sorsom,

míg tartogat.

Éles cserepek szántják a kínban

az arcomat.
(2013. február 27.)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: inernet

TISZAVIRÁG

Táncoltunk.
Haláltusát vívott a visszatartott könny,
néma léptünk
fülünkbe dobolta a közös út végét.
A szem beszélt,
s azt remegte halkan, hangosan, üvöltve:
Miért velünk?
Mért szeretve hervad el a tiszavirág?

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

LÉLEKVESZTŐ

Fotó: pixabay

DEÁK MÓNIKA: LÉLEKVESZTŐ

(- beteg játék -)

Játékok közt guruló szavak,

szerepek, titkok, koszos mondatok,

csapdába hajtott rongy tévítélet -

ellenük nincs esély, nem szólhatok.

Hálót font körém, mint pók a légyre

hamis vádaktól súlyos köteled,

szorított, szétmart rossz ízű pletykád,

haragod beteg lelkeddel követed.

Hazug embertől hazug gondolatok,

széttörni kapcsot, hitet, életet...

Mondd, mért kell ez? Milyen cél vezet?

Mért ferdítsz önzőn igaz tényeket?

Kígyóbőröddel simulsz a többhöz,

tiéd legyen a hőn kívánt szerep.

Alázz, szúrj, marj, tedd, amíg lehet!

Saját mocskod lesz majd, mi belep.

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: S Demidov

ÉBREDÉS

Éber kómából kitört valóság

megtorpantotta túl erős hitem.

Elpuskázott szétszórt napjaimból

nem maradt semmi, mit magával vigyen.

Ó konok Idő, ki mindig rohansz,

csönd-perceid most lassítva járnak.

Tudom, megoldod, elviszed a terhet,

de most a sebek még sajogva fájnak.

Csak szélre vágyom, fújja el múltam!

Szórjon arcomra nyugtató reményt!

Megtépázott lelkem romjaiból

építsen hidat egy jobb jövő felé.

Mert menni kell, csak menni előre,

míg van kikért, addig küzdeni kell.

Józan ész! Nyerj hát csatát bennem!

Ösztön-érzésem új hitre nevel.

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

     













       TALÁN... 

       Talán nem figyelek rád, talán mégis.
       Talán nem üzenek neked, talán mégis.
       Talán nem fáj már, talán csak félek.
       Lehet, tovább léptem, tán aggódom érted. 

       Talán mást akartál, de mégsem engedtél.
       Talán jobbra vágytál, de birtokba vettél.
       Talán megdobálsz, és talán elhiszem.
       Talán fáj nagyon, de magammal viszem. 

       Aki tisztán lát, előbb önmagába néz.
       Aki jót akar, sokszor visszanéz.
       Aki bántani tud, és örömöt remél,
       Önvilágának súlyos káoszában él. 

       Talán mindent tudsz? A "talán" több esélyes.
       Hibák között látni, ki az emberséges...
       A sok talány közt, látod, elveszett a lényeg,
       mert azokat dobtad el, kik szerettek téged.

      Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

                       

NINCS TOVÁBB

Figyelmemet kérted, neked adtam.

Az időmet kérted, megkaphattad

A lelkemet kérted, odaadtam.

Bizalmamat kérted, eljátszottad.

           Deák Mónika ©
Szerzői és minden jog fenntartva

ÁRULÓ

Feléledtem sokszor romjaimból,

de erőm fogytán, egyre gyengülök.

Tárt szívemben szétroncsol a penge,

reményt veszítve kardodba dűlök.

Egyszerű játék: mester és bábuk.

Taktikáiddal tele a világ.

Álarcod alatt rongy-árulással,

érdekálmaid visznek csak tovább.

Lépj hát mögém, és légy a gyilkosom!

Döfj hátba, mint tetted annyiszor már!

Szememből könny, ezer sebből vérzik.

A múlt a borból vizet prédikál.

(2012. december 30.)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

NYÁRVÉG

Már menni kéne, mi mégis maradunk.
Arany szekérbe fogtuk a nyarat.
Nem ereszt el az élménydús világ,
megragadjuk, hátha velünk marad.

Mosolyba fújtuk a ritkuló fákat,
zöldet vonva a komor ősz köré,
s az időt egy üveggömbbe zárva
elbújtattuk egy kopott kép mögé.

Hiába minden, nekilendül mégis,
sárga ruhába öltözik a táj.
Az időgömb széthull, átfesti a képet -
megállíthatatlan halad csak tovább.

(2012. szeptember 10.)
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

KEGYELET(?)

Fuldokló tömeg, őrjítő dámák,
Tűzpiros ködben temetnek árván.
Egoba fordult, démoni játék, -
Tisztelet nélkül bennég a szándék.

Angyali lélek porig alázva,
Döbbent emberek szörnyeket látva.
Búcsúzni jöttünk, s bénultan állunk,
Kisemmizték a fájdalmas gyászunk.

Mi, kik szeretünk, semmit sem értünk.
Szívünkben tüske, könnyektől vérzünk.
Elengedni téged így borzasztó nehéz,
Méltatlan módon széthull az Egész.

Emlékkoszorúdat szívünk köré fontuk,
Szeretetünkkel sírodat bevontuk.
Így búcsúzunk tőled, méltó tisztességgel,
Nyugodj, ahogy éltél, tiszta emberséggel.
(2012. augusztus 24.)
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

A MUSZÁJ

Az eltékozolt napokba belefojtottam
egy mondatot: "Majd később..."
Mindannyiszor zenélő gombokat húztam
ujjaim alá, s megpróbáltam
hangokká alakítani
az agyamban doboló dallamokat.
Végül a lüktető, szorító, áradó
vérözön szertefolyt a zongorán.
Majd később! - szóltam,
s újrakezdtem.
És zengett és pengett
és zsongott és bongott
és ébredt és éledt a lebegés,
és belevegyült a csönd,
és a ruhák még mindig
szanaszét hevertek,
s levetett cipőm
tovább dorombolt a fotel alatt.
Lecsuktam a szemem. -
Majd később!
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

KÖSZ, JÓL VAGYOK…

Kösz, jól vagyok, minden rendben
aggódni tovább már minek?
Te jobbra mész, én meg balra,
nem tartozunk mi senkinek.

Kösz, jól vagyok. Mosoly is van,
s nem csak amolyan álvigyor.
Bár bent maradt egy kis kétely,
de azt elsöpröm bármikor.

Kösz, jól vagyok. minden rendben,
a görcsöket lassan ledobom,
múlt-sirató gondjaimról
szépen, apránként leszokom.

Kösz, jól vagyok! Nem hiszed el?
Sajnálom, pedig láthatod!
Csöndre intem magamban
az utánad maradt bánatot.
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

TÖRVÉNYEID KÖZÖTT

Új törvényeket
vetettél földedbe, s hervadt
paragrafusaid között bűnöző lettél.
Menekülnél, de sehova sem jutsz, s zörgő
vas-lépteid a föld felé húznak.
Kerted szélén hieroglifák állják utad, a még
ősanyáid ültette ösztöneiddel.
Nem így akartad, de már így alakult.
Védekeznél, s fémrudakon szívod fekete földedből
a mérget. Kerted közepébe menekülsz, s
kicsorbult pengéddel még csapkodsz néhányat,
aztán elterülsz.
Ne hadakozz! Hagyd, hogy a burjánzó
hieroglifák befussák szentnek hitt
földed, s irtsd ki, ó irtsd ki
a bűnös paragrafusokat!
(1996.)
(Deák Mónika)

GONDŰZŐ

Mézízű nyárba vágyom, zöld illatokba…
sután, bután röppenni szüntelen,
mint pillangó, ki könnyű táncával libben
virágról virágra színesen.

Fényorgonába zendülő ütemekkel
szivárványba fonnám a napokat,
lágyan dúdolva szelíd fák énekével
a fejemben itt ragadt hangokat.

Álom-könnyeimmel rendben megöntözném
a csodákból szőtt hit-virágokat,
és elfelejteném csak egy kis időre
a bogáncs-szúrta lélek-dolgokat.
(2012. június 7.)
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

       

MILYEN ÍZŰ?

Milyen ízű az ég, ha csillagok a díszek?
Milyen ízű a fény, ha napsugár a gyertyaláng?
Milyen ízű a nyár, ha gondtalan a szerelem?
Milyen ízű a vágy, ha csak álomból áll a világ?
(2012. május 7.)
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

      

BOLDOGAN

Betörhetetlen erőinket
lázba hozta a pillanat.
Ölelj,
puhán,
vadul,
kócosan!

Csillaggal telt vágyainkban
megtalálom az arcomat.
Szeress,
puhán,
vadul,
pajkosan!

Érintésekből, biztatásból
valóra váltod az álmomat.
Érezz,
lobogj,
velem,
boldogan!

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

ÁLLAPOT

Színfalakról visszacsorgó
álmos-arcú fájdalom,
bennem éled, harcra készen,
tudni kéne váltanom.

Út porában, ég szemében
nem találom hol marad,
boldog órák, szép remények -
tőlem ez mind elszalad.

Olykor, hogyha megpihenve
szakadt gúnyám ledobom,
múlt-zsebének néhány kedves
emlék-gyöngyét kilopom.

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

 

BÚCSÚNK

Hálátlan a szerep, mi mindkettőnknek fáj.
Utunk kettéhajlik, már így megyünk tovább.
Bőrünk alól kipp-kopp dübörög a „miért”,
lelkünkben vad vihar, de hitünkön a vért.

Visszaútjainkról felszedem a téglát,
barátság nem lehet, szerelem meg nem várt.
Telizsák-napokból kiforrott a lényeg:
szívünkben egymásból kicsike a bélyeg.

Búcsúzunk szeretve, káosz-késztetéssel,
szemedben: „Nem értem!” - tele kétkedéssel.
Csak ami bizonyos, az lehet a gátunk.
Mosolyunk erőtlen, haragtalan válunk.

Tépett lapjainkból kipotyog a minden.
Könnyeink fájnak, jövőnk már nincsen.
Engedd hát el kezem, had legyek csak emlék,
sorsodon átfutott csendes szavú vendég.

Engedd, hogy induljak, könnyítsd meg a léptem,
szabad érzésből kell új mesét remélnem.
Engedj, és ne keress! Tépjük el a láncot!
Zárjuk hát le végleg az eltört románcot!

(2012. május 9.)
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

 

SÚLYTALANUL

ívbe táncolt vonalakkal
súlytalanul lebegve
könnyű puha szirmok között
álom-utat keresve
selyem-szívű fodros éjben
csillag-zene vágyban
szelídülve megbújni az
édes-ízű nyárban
(2012. május 9.)
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

ELENGEDLEK

Elengedlek, kérned sem kell.
Látom a jeleket arcodon.
Egyértelmű, hideg fényedtől,
fájdalmas a gombóc torkomon.

Elengedlek, ne kérdezz semmit.
Csak indulj, létemtől gondtalan.
Élj, ahogy kell, terhemtől távol,
hatalmas szíveddel boldogan.

Elengedlek, nem tartóztatlak.
Ne aggódj értem, megleszek.
Leveszem válladról bánatom,
és visszaadom a szereped.

Elengedlek, menj nyugodtan!
Köszönöm ezt a pár hónapot.
Elmúlt a kezdet, jövőtlen él.
Zárjuk le szépen a tegnapot.
(2012. április 29.)
Deák Mónika ©
Szerzői és minden jog fenntartva

         

SOSEM VOLT

Fejekbe karcolt rózsaszín álmok,
megfakult ócska szösszenetek,
riasztó gondok, ijesztő arcok,
befejezetlen képtelenek.

Eltávolodunk a nagy szavaktól,
búcsúzunk könnytelen szeretve.
Arcunkon redő, jót feledő,
szívünkbe „sosem volt” temetve.
(2012. április 29.)
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva
 

 

CSUSZAMLÁS

Könnyek a sárban,
összezúzott mosolyok a küszöbön,
s a holnap rémisztő fogai a nyakamon.
Fájnak az érvek,
s kitett lelkem a színpadon
már semmit sem ért. 
Hova lettek a meleg szótakarók?
Hova lettek a simító álmok?
Mért űz el innen a sötét?

Kialudtak a fények.
Mi történt?
Sebes kezem fáj,
a sziklafal letaszít,
s a hovatűnt-percek
már csak kísérteni járnak.
Ennyi volt?
Befejezem.
A csodának - vége.
Valaki még rám üvölt - utoljára,
de vérző szívem a deszkán
már semmit sem kérdez.
Deák Mónika ©
Szerzői és minden jog fenntartva