APU

Dörrent a hír,

s belecsapott a végtelenbe.

NEM-ekért küzdött az elme,

de visszacsengve csak

valóságot kapott.

Elszabadult indulataim között

gyöngyszemek gurultak végig arcomon,

s az elhomályosult körvonalak között

az ajtót kerestem.

Ezt azért nem kellett volna.

Pedig hányszor kívántam.

Mennyi szenvedés ért véget?

Mennyi alázat?

Mennyi fájdalom?

S én mégis sírok.

Kezeim között szétfolyt

a megfoghatatlan semmiség,

az értelem,

s eleven arcomat ebbe az

ürességbe temettem bele.

(1996. február 22.)

(Deák Mónika)

      

      

 HIT

Ne rejtsd mosoly mögé a telet!

Az igaz feljajdul,

a hamis kinevet,

s lelkedre visszaszáll a magány.

Hirdess imát, áldomást!

Bármi fáj,

és bármi bánt,

lelkedre visszaszáll a hit.

(Deák Mónika)

           

ELEMZÉS

Képtelen vagyok áttekinteni

lelked zűrös alagútjain.

Valahol mindig elakadok.

Te ki vagy?

S én ki vagyok?

Talán gonosz Démonok zúdították

ránk átkaikat, -

talán csak megijedtél.

Agyad rejtett körvonalakba bújtatta

hullámzó gondolataid,

de én nem értek vázlataidhoz.

Hiányzó tollakkal repülnek kínzó vágyaid,

s le-föl imbolyognak tested üregeiben.

Na, talán egy vallomás?!

De hangod elcsuklik ajkad

fémízű csontrácsai mögött.

Mit mondanál és kinek?

De te csak bizonytalan tűpárnádba

fúrod arcod szenvedő vonásait,

s hagyod, hogy a képtelen ráhatások

teleszurkálják szorongó álmaidat.

---------------

Messze még a megbékélés.

Tiszta lépteid nyomát már kezdi

belepni a por, s lassan

egyre több mocsok ragad talpad alá.

Hiányzó nyugalommal ballagsz barátaid

között, s próbálsz lelkesedést tömni

arcod pórusaiba.

Nem sikerül.

Cseppről-cseppre mossa ki az eső

maszkod idegen terepszíneit,

s csillogva koppan a földön

kemény mosolyod.

---------------

Takarót húzol sápadt ösztöneidre,

s hagyod, kialudni őket.

Temesd el világtalan magányod!

Hagyd, hogy földi kincseid

irányítsák életed apró másodperceit,

s ne engedd, hogy a hamis vágyak

kiforgassák lelked aranyszínű

szent köpönyegét.

---------------

Nem  értelek. Még mindig nem.

Makacs határozottságod mögött

még mindig ott lapul valami

bizonytalan fény.

Nem te beszélsz hozzám,

nem te rakod ki elém súlyos

kőszirtjeidet,

s nem te hajítod tompa

puffanással sárba a nevem.

Még te magad sem tudod ki vagy,

s nem hagyod, hogy mások fejtsék

meg különös morzejeleidet.

Mit  akarsz,  és mért akarod?

Honnan  álmaid között ez a céltalan

kalandvágy?

Ki sulykolja tele saját félelmeivel

szerelmeidet?

Hogyan értsem meg így, amit tudnom kell?

---------------------

Magány vagy egyedül. Önmagad viaszfigurája.

Valószerű álmaimban

telepatikus képeket hagysz magad után,

s nem nézed, nyöszörgő arcom mögött

micsoda kéjes ingerek lapulnak.

Magány vagy egyedül, s magány vagyok én is.

Kifordított mozdulataimat látom benned,

s egy felnagyított eszményképet.

A családról alkotott meseszerű

képzelgéseim magaddal vitted,

s megoldhatatlan célként tűzted ki

a fellegek közzé.

Ismertelek-e valaha is, vagy csak

hittem, hogy tudom ki vagy?

Micsoda különös világban élsz,

hogy céljaid kifürkészhetetlen

labirintusában magad is eltévedsz?

Mint az érem két oldala:

ÁRNYÉK és FÉNY.

A sötétben fényeket festesz az égre,

a fényben nap-lopó tolvajként surransz

távoli vidékekre.

Tudni fogom-e valaha? Érteni

fogom-e miért teszed?

Talán nem, s elemzésem   

örökre kérdés marad világod  

homályos ködfalai között...

(1996.)

(Deák Mónika)

      

NEM ADOM FEL!

Káosz. 

Gondok, késztetések, reakciók.

Lyukas hálók, szakadt kötelek,

és számok. Képletek.

Melegváltás kagylóhéjban.

Kemény kagylóhéjban.

A föld forog, az idő rohan,

a Káosz „öregszik”,

s már csak bomlott elméket

ringat az ágy.

Kiváltanánk, - nincs miből.

Van miből, - nem lehet.

Számok. Törtek. Összetörtek.

Beletörtek. A vasfogak is.

É mégis, mégis:

Nem adom fel, míg élek!

(Deák Mónika)

         

           

ÚJRA VÁLTOZÁS

Valami van,

megmozdultak a levelek.

Nincsen már csönd, nincs remegés.

Valami van,

elkezdtek fújni a szelek.

Lágy ez a könnyű lebegés.

Siralmas voltomból kibújtam,

megszakadtak a holt napok.

A pókhálós magánynak vége,

messzinek érzem a tegnapot.

(Deák Mónika)

              

 VÁLTOZÁS

Álarcba húztam magamat,

s nem merem letépni a ruhát.

Mosoly-arcom hideg fénye alatt

megkopott már a hit-világ.

Magamra mosolygok csendben,

mert biztatnom kell, hogy van remény,

de szememre fátylat nem húzhatok, -

küzdök a világ tollhegyén. 

Ma már semmi sem a régi,

én mégis csüggedten keresem.

Hiába minden, vadul a világ,

fel kell adnom a szerepem.

Más vagyok már egészen más,

keményít egyre a félelem.

Álruhában, csak magamban bízva

keresem másik életem.

(Deák Mónika)

HIT NÉLKÜL

Mély csönd tükre némít,

hó lepi az álmom,

pelyhek alatt könnyű

végtelenbe szállnom.

Búcsúznak a percek,

elfogynak az órák,

jégbe zárva ölel

a hófehér valóság.

Apró álmaim közt

elvesznek a fények,

fekete könnyemben,

torz emlékképek.

Belefagyok lassan

hit nélkül a mába.

Jövőtlen bolyongok

a bús félhomályban.

(2012. február 12.)

(Deák Mónika)

      

NYUGODTAN

Csöndemnek lépte kopog át a szobán,

belesimul a lelkem zörejébe.

Szép lassan minden kialszik tudom,

senki nem jöhet szívem közelébe.

Belealszok a nyugvó perceimbe,

álmodok majd egy túlvilági rétet,

páncéltakarómban megbújik az égbolt,

s virágaim közt lassan földet érek.

(2012. február 3.)

(Deák Mónika)

 

      

TŰZFÖLD, ANYAFÖLD

Tűzföld, Anyaföld,

parttalan lángok,

sípol a vér ereimben.

Szoknál, vagy szöknél,

hangtalan várok -

megfagy a fény kezeimben.

Elfutsz, ideérsz,

dobban a lábad,

csurran a vágy, belecsobbansz.

Arcod, mosolyod,

s őrzöm az álmod,

perzsel a láng, s vele lobbansz.

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

MÁR NEM FIGYELSZ RÁM

Már nem figyelsz rám.

Már nem hallod lelkem moraját.

Szívedből hanyagolt barát lettem.

Elmaradt esély.

Ködökbe bújt szakadt mondatok.

Szívedből csalódott barát lettem.

Elvesztett órák.

Fátyolba ringott üres semmi.

Szívedből hontalan barát lettem.

Eltakart szándék -

Beletáncolt a hit erejébe.

Szívedből megcsúfolt barát lettem.

Már nem figyelsz rám.

Szavaim csönd mélyébe hullnak -

Szívedből kitörölt barát lettem.

(2011. október 29.)

(Deák Mónika)

      

GYÖNGYFÜZÉR

Meztelen jött az idő,

s mi felöltöztettük álmainkkal.

De hálátlan volt, elment

Tőled is, Tőlem is.

Meztelen jött a perc,

s mi ráakasztottuk gyöngyeinket.

De tolvaj volt, meglopott

Téged is, Engem is.

Meztelen jött a sóhaj,

s mi nem adtunk rá már semmit.

Nem szökött el, megmaradt

Nálad is, Nálam is.

(Deák Mónika)

Deák Mónika: CSILLAGHULLÁS

Porzik az út, magányba tart.
Múlt kíséri szüntelen.
Jövő nincs, csak szép ideál,
nyomában a „képtelen”.

Hűs forrásból frissítőt nyert,
s feltöltődve tart tovább.
Jó vándor már megpihenne…
sorsa hajtja mostohán.

Fal épül most jó magasra.
Védelmét ha elnyerem,
többé nem rombolja semmi,
s elillan a félelem.

Tovább megyek, páncél véd meg.
Bátor lovag így leszek,
s jégszívemből néhány cseppet
lábnyomomba pergetek.

(2010. augusztus 10.)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

 

CSILLAGÁLMOK

Zsongó, bizsergő, rejtélyes káosz.

Mit hoz a holnap? A jövő mennyit ér?

Csillagálmokból születik-e való?

Utazom-e még a tüzek tengerén?

Beleolvadtam egy gyöngy-éjszakába,

elvesztem szelíd, nyugtató szemekben,

mosolyok vittek, vezettek az úton,

bús magányomból sikerült kilesnem.

Mit hozol felém, te próbáló idő?

Tartogatsz-e még csodát szívemnek?

Merjek-e bízni újra álmaimban?

Van-e még biztos út zavart hitemnek?

 (2010. május 10.)

(Deák Mónika)

 

      

VARÁZSLÓ (1)

Lelkem hatalmas jéghegyeit

lelked erejével messzire fújtad.

Megolvadtam, s az lettem, aki

vagyok: újra gyerek.

Belemosolygok a tenyeredbe, 

s ott maradok.

Te én vagyok, s én egy veled.

(Deák Mónika)

      

VARÁZSLÓ (2)

Megsimogattad lelkemet

s letörölted róla a ráncokat.

Most újra gyerek vagyok.

Most hallhatatlan vagyok.

Most örökké tart a csönd.

Csak lebegünk.

(Deák Mónika)