CSILLAGÁLMOK

Zsongó, bizsergő, rejtélyes káosz.

Mit hoz a holnap? A jövő mennyit ér?

Csillagálmokból születik-e való?

Utazom-e még a tüzek tengerén?

Beleolvadtam egy gyöngy-éjszakába,

elvesztem szelíd, nyugtató szemekben,

mosolyok vittek, vezettek az úton,

bús magányomból sikerült kilesnem.

Mit hozol felém, te próbáló idő?

Tartogatsz-e még csodát szívemnek?

Merjek-e bízni újra álmaimban?

Van-e még biztos út zavart hitemnek?

 (2010. május 10.)

(Deák Mónika)

 

      

VARÁZSLÓ (1)

Lelkem hatalmas jéghegyeit

lelked erejével messzire fújtad.

Megolvadtam, s az lettem, aki

vagyok: újra gyerek.

Belemosolygok a tenyeredbe, 

s ott maradok.

Te én vagyok, s én egy veled.

(Deák Mónika)

      

VARÁZSLÓ (2)

Megsimogattad lelkemet

s letörölted róla a ráncokat.

Most újra gyerek vagyok.

Most hallhatatlan vagyok.

Most örökké tart a csönd.

Csak lebegünk.

(Deák Mónika)

      

SZÁRNYAID ALATT

Szárnyaid tövébe rejtőztem,

- megbújtam nyugalmad alatt.

Pillámat szemedre csukom, pihenek.

Egész más itt.

Nyugalom, csend a világ.

Meghúzom magam.

Ugye nem bánod, ha még maradok?

(Deák Mónika)

      

VIGYÁZZ!

A korlát mögött, a hintán

röpülnek a szavak.

Le, fel, le, fel, előre, hátra.

Akit eltalálnak, porba hull.

Erős a hinta. Hinta-palinta.

Kelj föl a porból! Lábra!

ÁLLJ!

VIGYÁZZ!

A fejed bevered!

(Deák Mónika)

      

ÉLNI

vágtázó patkók között

feszülő fűszálak között

a föld forgácsai között

mocskos pocsolyák között

élni élni élni élni

s alábukva elmerülni

(Deák Mónika)

 

      

A VÉGÉN

 
Mikor reggel felébredsz
néma csönd fogad.
Tegnap koldus voltál,
s ma senki se vagy
A lábad talajt fog,
de nem érzel semmit,
a kezed nyújtanád,
s nem fogja senki.
Meggyötört arcodat
tükörbe rejted,
hulló könnycseppjeid
lábadra ejted,
megőszült hajad a
markodba ragad,
magas homlokodhoz
izzadság tapad,
s hangod imára
már hiába talál,
utolért, tőrbecsalt
a földízű halál.

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva



Festmény: Vincent van Gogh



 

 

FÉLEK

Valami történt, valami felborult,

valami ismeretlen arcodon.

Valahogy félek, valami megszorult,

valami nem csúszik le torkomon.

Valami fáj most, valami ébredés,

valami elfojtotta álmaim.

Valami más lett, valami tévedés,

valami letördelte szárnyaim.

Én szaladnék, futnék és szállnék és zsongnék,

de valami hideg fény ült ki arcodon,

s félek, hogyha hozzád érek,

valahogy én is megfagyok.

(1996. 03. 24.)

(Deák Mónika)

      

HŐSÖK NINCSENEK

Bolond!

Hősök nincsenek.

Tompítsd el agyadban

a csatazajt.

Indulatok.

Megrágott indulatok.

Ez csak színlelés.

A felnőtt benned van.

(Deák Mónika)

ÉLETÜNK

Poharamból, s poharadból isszuk a mámort.

Vágyaimmal, s vágyaiddal ropjuk vad táncaink.

Kincseimmel, s kincseiddel építjük a jövőt.

Kezeimmel, s kezeiddel simítjuk ráncaink.

Perceimmel, s perceiddel múlatjuk az időt.

Szemeimmel, s szemeiddel emlékeket őrzünk.

Alkonyomból, s alkonyodból - mindig csak egy új nap.

Küszöbömön, s küszöbödön kopogtat az őszünk.

(Deák Mónika)

      

CSAK NÉZEM, AHOGY ALSZOL

Csak nézem, ahogy alszol

nyitott szájjal, édesen,

mint egy angyal,

amint átsuhan a végtelen

égen át, oly tüneményes

puha arcodon az álom,

hogy szívem megremeg,

ahogy álmom látom

benned, s érzem a fényt,

ahogy megérinti arcom,

lehunyom a szemem,

s már veled együtt alszom.

(Deák Mónika)

      

ILLÚZIÓ

Hadd higgyem, hogy szép volt,

hadd higgyem, hogy csodás,

s ha néha felidéz a

múlt egy-egy vonást,

higgyem azt, hogy mosoly,

s hogy csak nekem virult...

(Deák Mónika)

 

     

NINCS, NINCS SEHOLSEM

Nincs, nincs seholsem,

sem sötétben, sem fényben

nincs, nincs elveszett,

és nem szabad már félnem.

Nincs nincs seholsem,

csak hólepel felettem,

nincs, nincs, csak nyugalom,

- de mégis fél a lelkem

(Deák Mónika)

    

V É G E

Vesztettem a múlton, a játék véget ért,

s most fagyos mosollyal gondolok vissza rád.

Arcomról néhány sós emlék-csepp hull porba,

s ajkam szögletében is eltűnik a nyár.

Hiába tudom már a búsképű jövőt,

az illatod, a lényed elfújta a szél.

S hiába tudom, hogy minden csak látszat volt,

megcsalatott szívem még emlékedtől fél.

(Deák Mónika)

     

ELTIPORVA

Káprázat voltál, tűnő látomás,

Emlékeimben fájó állomás.

S most mi lettél kedves? Áradat.

Elsodortad épülő váramat.

Épülő váramnak legnagyobb tornyát,

Virágaimnak legszebbik csokrát,

Érzéseimnek legmélyebb vermét,

Fájó titkaim féltő szerelmét.

(Deák Mónika)

MÉG

az elhaló hang
még suttogja neved

a lenyugvó nap
mosolyogja szemed

az elhervadt virág
még arcodba réved

elszálló lelkem
még lelked felé téved.

(Deák Mónika)

HOLDFOGYATKOZÁS

A józan ész elfogyott,

mint a hold aznap este.

Lehunyt szemmel szívtam be illatod.

A villámok röpködtek,

s a csókjainkba szöktek.

Őrült lázban égtek a csillagok.

Az erőm rég elhagyott,

és ölelésre vágytam.

Titkokat szőtt sorra a gondolat.

Bódultan szerettünk,

míg vágyunk egybeolvadt,

s végtelenbe ringott a mozdulat.

Az agyam rég kiürült,

már nincs benne több tudat.

Részegen sodornak már az álmok.

Az este él még bennem,

úgy kavarog a szívem.

Aljasul most is karodba vágyom.

(2008. augusztus)

(Deák Mónika)

     

ÖSSZHANG

A fojtott sikolyok között

vallomások születtek,

testünk vallomásai.

Jó volt.

Zsibbadás, Ájulás,

csend.

Pihegéssé halkulnak a

ki nem mondott szavak.

Nem beszélünk, csak halkan

csodáljuk az egymás szemében

csillogó beteljesülést.

Arcodról vízcseppek gurulnak

párnám tollai közzé,

s én oldott vonásaidba csókolom

sóhajom örök perceit.

(Deák Mónika)

      

LESZÁMOLÁS

Hol szél se fúj, hol nap se süt,

hol az éj kegyetlen,

ott a semmibe öntöm bánatom,

temetem azt, mit szerettem.

Hol tűz sem ég, hol zúg a csend,

hol egymagam vagyok,

ott a kifordított tenyeremmel

szétszóróm én a tegnapot.

(Deák Mónika)

     

AKT

Megfogtam egy tollat,

írni próbáltam vele,

de a tinta helyett

vér csöpögött alá.

- Hittem, hogy tévedek -

de a pír szertefolyt a papíron,

és egy sebzett szívet rajzolt

a rostok közzé.

(Deák Mónika)

VÁROK

Idegek ülnek körülöttem,

s mereven bámulják arcomat.

Várok. Rád várok.

Hiába.

Agyamban képsorok lökdösik egymást.

Ahogy indulsz, ahogy közeledsz,

ahogy ideérsz.

Idegek ülnek körülöttem

és lassan-lassan

felőrlik magukat.

Dőlnek, ájulnak, kibuknak.

És én várok.

S már nem rád várok,

csak a magány unalmas egyedül.

(Deák Mónika)

     

PERCEK NÉLKÜL

Temess szívedbe,
s vörös pecséttel zárd le ajkamat!
Szeress! Így megújul a világ,
s a perc földönfutóvá válik 

a kezeink alatt.
(Deák Mónika)