VÁGYAK 

Madár akarok

lenni, hogy repülhessek,

asszony, hogy ölelhessek,

anya, hogy dajkálhassak,

napfény, hogy ragyoghassak,

emlék, hogy visszajárjak,

jövő, hogy mindent lássak,

csillag, hogy minden vágyam...

Jaj de nehéz a szárnyam!

  (Deák Mónika)

SZÉDÜLET

Szemed meleg sugarába néztem,

és elvakított a csillogó fény.

Én szédülten, merengve álltam,

úgy öleltél, mint sohase még.
(Deák Mónika)

N E V E D

Sosem volt virág a neved,
ki sem bújt, meg sem született.
Csak elébem szórta arany szirmait,
csak elém sejtette féltő titkait.
(Deák Mónika)

MENEDÉK

Már nem emlékszem,
milyen a virág, a méz, az illat,
- nem tudom.
Összecsukódom,
s bennem szorult félelmem
a világra hagyom. 

(Deák Mónika)

KÖD

Őszi levél hullott lábam elé
rajta kezed erezete
Hervadt rózsa út porában
elhaló szívverésed
Messze szálló fecske madár
elköltözött szerelmed

Te magad sehol sem vagy
eltűntél a ködben
(Deák Mónika)

HOZZÁD TARTOZOM

Nem süvít, nem tombol,
csak csókját lehelte rám a szél.
A zápor sem oly vad
lágy zuhanyként csurran arcomon.
Most már veled vagyok.
Fény kezedből nektárt szürcsölök
Melletted minden más.
Te Föld, Én Fű - Hozzád tartozom.
(Deák Mónika)

SZIVÁRVÁNY VOLTÁL

Szivárvány voltál
sokszínű játék
Tiszta szívemnek
fájó ajándék
Meleg testemnek
égető parázs
Gyönge lelkemnek
megcsaló varázs
Tekintetedben
szél volt az éden
Azzal fújtad el
belső békességem
(Deák Mónika)

MEGCSALATVA

Megkötözött bolond voltam,
házad felé bandukoltam.
Ajtód kinyílt, befogadtál,
piros párnán elringattál,
öröm ágyon pihentettél,
napfény dombon elültettél,
hajnal hasadt, megöntöztél,
tűz-pipaccsá növesztettél.
Egyik nap már nem öntöztél,
tovább nem is növesztettél,
leszakasztott gyönge testtel
út porában felejtettél.
(Deák Mónika)

MAJD HOLNAP...

Holnap, ugye holnap
a rét, a virágok,
holnap, ugye holnap
a házak, az ajtók,
holnap, ugye holnap
a titkok, az álmok,
holnap, ugye holnap
majd kinyílnak nekünk?
(Deák Mónika)

ESTÉRE

Kaktusz voltam, rózsa lettem,
töviseim levetkeztem.
Szirmaimat kibontottam,
tűz-bársonnyal mind bevontam.
Estére, ha úgy akarod,
minden kincsem neked adom,
szirmaimat illatommal
széthintem ágyadon.

(Deák Mónika)

MAGÁNY

Sápadt fényénél kihalt a város,

némán lépked a falakon az árny.

Hűvös fuvallat kóvályog a fák közt,

lassan lehunyja szemeit a ház.

Füstös ködökben elveszett tárgyak,

csak belül pislákol egy kis remény.

Holnap ugyanígy szürke lesz a város,

vagy akad még út jobb világ felé?

Meleg hópihék lepik be lelkem.

Simogatják az itt hagyott magányt.

Lesz-e még esély? Mit hoz a holnap?

Meglátom-e még a szív tavaszát?

Sápadt fényénél kihalt a város,

némán pengeti szívemet a húr.

Vágyak, félelmek táncolva járnak,

lassan felemészti hitemet a múlt.

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva