KISEMBER

Fotó: pixabay

DEÁK MÓNIKA: KISEMBER

Ismét egy év, és mindig újabb,

de most nélküled jött a december

Egy dal cseng fülemben, kedves emlék…

Vajon merre járhatsz most Kisember?

Járom a várost, és mindenhol ott vagy.

Emléked nyomja arcomba a világ.

Kirakatok, polcok rólad üzennek,

szinte hallom hangod, most mit mondanál.

A közértben egy üveg málnalekvár,

a hátsó sorban a Marlenka figyel,

sarokban zöld fenyő hófehér díszben.

Egy srác  egy karton Fonyódit cipel.

Száz helyről fakadt bolond nevetések,

a konzervek között furcsa tonhalak,

a nehéz táska, röpke sugárhajtás,
s a pékáru is csak víg szlogen marad.

A 47-es már nélkülünk robog,

de minden nap látom, ahogy elhalad,

s újra élem a pillanatot, mikor

rövid időre bontottam a falat.

Ismét egy év, és mindig újabb,

szakíthatatlan mágnes-kapcsolat.

Egy dal cseng szívemben, kedves emlék…

Hej Kisember, vajon merre vagy?

(2018. december)

Deák Mónika © 

Szerzői és minden jog fenntartva

SZÍVHASADÁS

DEÁK MÓNIKA: SZÍVHASADÁS

Tétlen bolyongással punnyad rám az este,
szürke hétköznapok árnyát szórva rám.
A lámpafénynél csak morzsolom a csendet,
gondolatok járkálnak szobám falán.

Csak hallgatom, ahogy fájón emlékeznek,
könnyeik némán érted mormolt imák;
s ahogy botladoznak szétszórt kavicsokban,
féltve bújik meg alattuk a világ.

Rólad beszélget a polcomon az ösztön,
vak tükörbe rémiszt bukott éveket,
s a "Mit tehettem volna?" üzen szeméből,
de kérdésére nem jön a felelet.

A szeretni vágyott foszlott anyaságom
összeroppantva a lelkembe szakadt,
s már nem vagyok más, csak egy kiszáradt folyó.
Ölelő partom rég víz nélkül maradt.

Eltékozolt idők repedt ablakain
csak a szél süvít be metszőn, hidegen,
s megborzongok, ahogy a megzuhant reményt,
flegmán megsuhintja fáradt hitemen.

Tétlen bolyongással nyüszít rám az este,
fáradt éveinknek árnyát szórva rám.
Védő karjaim csak nincstelen csonkok.
Ujjad ott ragadt a kínok ravaszán.

(Budapest, 2018. november 30.)

Deák Mónika © 
Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: pixabay

CSILLAGOK ALATT

DEÁK MÓNIKA: CSILLAGOK ALATT

Újra a tenyered volt, a szemed, mellkasod,
a biztonság, mit csak lényed adhatott,
a két karod, a vállad, óvó menedékem,
s a pillanat, hogy egyszer újraélem...
Ennyi volt csak Kedves, egy megkésett vallomás.
Az idő megrágta saját vasfogát,
hogy a lehet, nem lehetből lehet-e mégis?
Hogy a "külön jobb" csak rossz hipotézis...?

Mert hiába távol, hogyha szeret az ember,
szalmaszál ruhánk még mindig úgy perzsel,
s a csöndünk, ó a csönd is sóhajokat kerget,
kihagyott esélyből gyúr egy + egyet.
Reményt és kételyt összead és kivon,
a józan észt hagyja, hogy magában igyon;
a gondolat rohanva össze-vissza téved,
s két ember lelkéből gyúr egy merészet.

Vágyak horizontján, hol a hold olvas mesét,
már semmi sem számít, vonzás küld feléd,
s az elmélet tűnik, csak a pillanat marad,
ott a tóparton a csillagok alatt.

(Balaton, 2017. augusztus 11.)

Deák Mónika © 

Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: Pixabay

AZTÁN ELHALKULUNK...

DEÁK MÓNIKA: AZTÁN ELHALKULUNK...

Aztán elhalkulunk...
Kopott bársonyát az ég ránk takarja,
s csillagot repít szemünkre az éj.
Néha hiszem, hogy egyszer újraébredünk,
s gyűrött életünkből kivonhatjuk a mínuszokat.
Illúziók.
Néma ígéretek a vérszívta létből.
Benne keringenek a napban,
de sugarai földet nem érnek.
Aztán már mindegy.
Álmainkról lehullnak az izzó selymek,
továbbsiklanak egy oltó vízesésbe, -
s maradunk csupaszok, ismeretlenek,
fonnyadt májusok egy nyomott világban.
Aztán elhalkulunk...

(Budapest, 2016. február 22.)

Deák Mónika © 

Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: pixabay

SZÜLETTEM...

Fotó: Trepka Zoltán + saját montázs

DEÁK MÓNIKA: SZÜLETTEM...

Születtem, s lettem felhők vitorlása,
sóhaj-szelek fújta vágyak vallomása.
Zsákomban az álmom, sorsom húzza hátam,
terheimtől néha megbillent a vállam.

Születtem, s lettem embere a földnek.
Nehéz szavak sokszor mély gödörbe löktek,
s talpra álltam mégis kemény súlyok alatt.
Csak a világ torzult, ami visszamaradt.

Születtem, s lettem menedék a szónak.
Gondolatok olykor könnypapírra szórtak,
s mert álmodni mertem, görcsbe zártam magam,
s világok harcai közt lettem világtalan.

Születtem, s lettem mindennapi játék.
Isten tenyerében ha mezítláb járnék,
talán felszisszenne érdes bőröm nyomán,
s új lapot kapnék a megszenvedett jogán.

Születtem, s lettem vendége a csendnek,
meséim szívembe nosztalgiát csentek,
s mikor régi képek lélekúthoz értek,
elsírtam gyöngyét a honvágy erejének.

Születtem, s lettem kőbe karcolt emlék,
s ha útjaim során egyszer messze mennék,
sóhajom ott hagyom örök otthonának,
hisz akik szeretnek, mindig visszavárnak.

(2016. február 16. - Bp., lélekben Doboz)

Deák Mónika © 

Szerzői és minden jog fenntartva

ÚTVESZTŐ

Begombolt évek alatt betalált dogmák,

mint kopott GPS, ha nem tudtam az irányt,

úgy terveztek velem, ha rossz volt a tábla,

vagy ha már nem bírtam az oxigénhiányt.

Most bolyongva járom a nagy ismeretlent,

gyűrött szándékom zsebembe varrva,

a holnap fogadott rám egy marék garast,

hitem a gesztenyét hátha kikaparja.

Ám csorognak bennem a hamuszín napok,

mókuskerék pörget percórákat,

a pulzus csak szalad, de akad a ritmus;

a peron hideg, és lerobban a járat.

Szeretnék egy napra kicsit gyenge lenni,

Csak nyugodtan lenni tehertelen.

Néha belesírok, s görnyedt küzdelemből

vad súlyaim alatt péppé csendesedem.

Majd szoros torkomon megfeszül a szándék,

hogy a padlóról újra és megint,

hogy tenni kell hittel, és hegyeket mászni,

mert a felelősség csak előre tekint.

De mondd ó Istenem! Meddig bír az ember?

Feszült inak, hogyha szakadoznak...

Meddig lehet járni karcos pengeélen,

ha a sok sebtől csak véresebb a holnap?

Rég elfáradt rajtam a temérdek álarc,

mosolyokkal fedett torz büszkeség.

Vasruhám is kopott, túl régóta hordom.

Rozsdamarta hitem az elevenbe ég.

Begombolt éveim mint rám gyógyult terhek

vonszolnak tovább, míg el nem hagynak.

Térerőm halovány, az iránytűm törött,

vak koldusa leszek a nyűtt céltudatnak.

(2015. május 21. - Budapest)

Deák Mónika © 

Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: pixabay

NEFELEJCS

Körbe pörgött bennem a neved, s lehet,
hogy arcodba sóhajom titkot temet,
s mert te voltál simítóm, gyógyölelésem,
így bukott meg bennem lassan a "nem értem".

Hogy is volt? Mi volt? Csak menni és tenni,
sorsot fordítva a kenyérre kenni,
s lenni boldog talán, vagy kicsivel könnyebb -
változás hegyektől durván részegültebb.

A város fölött egy csöpp harmónia,
úgy zsongott az éjben a harmonika,
s a fények a Dunán úgy simultak össze,
hogy szikránkat az éjben összekötözte.

Majd fűztünk színházba zárt reményt... (kemény)
zenészárokból sok-mollos szenvedélyt,
s bár szerelmed izzó lámpa volt fölöttem,
én csüggedten tőled mégis elköszöntem,

Emlékek, utak, s egy türelmes kedves,
támasz, s a válasz egy könnyes szerelmes.
Semmiért egészen, és mégis maradni.
Lélekforróságot soha föl nem adni.

De csörgő láncokból nem épül jövő,
csonka érzésekből vágyakat szövő...
Hát köszöntünk szelíden, lehajtott fejjel,
s gyógyulunk hosszan egy fáradt nefelejccsel.

(2015. augusztus 25.- Budapest)

Deák Mónika © 

Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: Pixabay

FALAK

Árny vagyok csupán, kusza semmiség.

Belőlem többé nem szürcsölsz napot.

Emlékszellemek harapásával

csak remény-lelkedet ámíthatod.

Lám, könny lettem izzó parazsadban,

illó arany, puha hamuágyon,

de elalszom, ha nem táplál hited,

s fényemet is a magányba zárom.

A véletlenek furcsa halmából

a varázs is csak lábnyomot hagyott,

mert büszke félszünk visszatáncolva

nem vállalta fel a kockázatot.

Gyűrve pihegnek szétszórt napjaink,

filmbe égett lélekdobbanások,

s a visszazárt falak könnyszeméből

óvatos vágyunk is elszivárog.

De megéri-e, ha a csend feszít,

és álmatlanul kattog a kerék?

Szilánkra törnek porcelán álmok,

s színt váltanak a rózsaszín mesék.

Egymáshoz ragadt lélekrongyaink

túlélnek-e még több áldozatot,

s vajon megéri-e cipelt görccsel

mocsárba gyúrni a káprázatot?

(2015. május 12. - Budapest)

Deák Mónika © 

Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: Pikrepo

Fotó: Saját fotómontázs (források: internet)

FEJVESZTETT EVOLÚCIÓ

Ember-generált abszurdingerekkel
esztelen tévútra söpör a világ.
Torzult arcok, mint fény alatt a fotók,
jövőbe égő durva jellemhibák

teremnek, s már csak szokunk. Egyre tovább.
Szájat tátva csak fejeket kapkodunk,
s ha már káprázik szemünk az újtól,
gyűrt nosztalgiánkhoz visszatér utunk

a konzervatívba, hol még van helyünk.
Hol minden ismerős, a becsület trend,
az igaz hősök tettekből születnek,
az iskolapélda jó tanárt jelent,

s a papírok helyett szalma az ágyunk,
forrót pattint az izzó kályhatető,
a lócitromos port veri a lábunk,
s a száraz kiflicsücsök is ehető...

De hiába minden, ha kész elmebaj,
mit a világ naponta fejünkre dob,
hinni a káoszt, bízni és követni,
hogy ember embertől tiszteletet lop.

Na és persze mást is, időt, nyugalmat,
mert kinek sok van, az mindig harácsol.
Beteg emberek őrült játékokkal
írnák a sorsunk az ingerszobából,

és hiába szöknél, ugyanott maradsz.
Csak a föld kering a tengelyed körül.
Változol vele, vagy csak beleszédülsz,
választanod lehet rossz és torz közül.

Hát forduljon ki a kicsavart világ
így, mind a négy sarkából kiroppantva,
én leszek akkor is Don Quijote,
Egy őrült modern kor ódon lovagja.

(2015. március 6. - Budapest)

Deák Mónika © 

Szerzői és minden jog fenntartva

ÜRESJÁRAT

A szürkének 50, nekem egy sincs.
Árnyalatból a semmi nagy szívás.
Ingerszegényen, zombijáratban
terítéken a monotonitás.

Írni kéne, vagy festeni talán
színeset, frisset kicsit újszerűt,
de rongylábam is színtelen táncol,
s a címlapon is üveg a betű.

Hát polcra teszem a kreatív egót,
ha sárga nap lesz, majd leporolom,
addig billegek kiürült fejjel,
s az izgalmat most másokra hagyom.

(2015.02.23.)

Deák Mónika © 

Szerzői és minden jog fenntartva

HATÁRON TÚL

Tüskék robbannak fel szűk bőröm alatt,
mint idegpusztító életfóbiák.
Halandó lelkem már könnyekből csorog,
hátam is sziklába vájta a „tovább”.

Mert újra és egyre, de mindhiába.
Az árnyékég ha bedeszkázva marad,
nem süt, nem virul, bezárul a Minden.
Beteg sorsom már a semmi felé szalad.

A vigasz hiányzik, mint falat kenyér.
A finomság, a gyöngéd bizonyosság,
hogy ne halljam éles éjszakáimon,
ahogy a gyötrés bennem féregutat rág.

Tompán bolyongok lázas fényvesztőkben.
Az út végére darabokra hullva
erőmbe török, mint megbukott harcos,
s csak fájón nézek az összedőlt múltra.

Így vérzik el bennem lassan az élet,
csontomból még roppant egy végső karéjt,
ösztöneimből kilopja a motort,
s idült küzdelmeimmel nyugovóra tér.

(2015. január 23.)

Deák Mónika © 
Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: Pikepro

Fotó: pixabay

ESŐTÁNC

Hitted-e fölöttünk a béklyótlan felhőt,
hogy a cseppek egyenként nem ehetők,
s hogy ígéret nélküli kapzsiságunkból
nem születnek többé hűtlen szeretők?
Láttad-e előttünk a megcsonkolt ereszt,
hogy sírja éjbe az izzadó vihart,
úgy ropog lelke, mint ha örökké félne,
s érzi, hogy az eső még napokig kitart?

Álmok voltunk a gyarló gondolatokban,
múltunkba süppedő bús ideálok.
Csorgatunk jeget a málnabokrainkra,
de menyegzőnkre a világ a zálog.
Záporunkból néha elmarad a pára,
s csak száraz napokat görnyed a lélek.
De hol marad szánkból a suttogó tenger,
s a naplemente, hol zsigerbe téplek,
hol összekenhetlek csókíz cédasággal,
s belőled szürcsölöm buja titkodat...?
Csak délibáb. Hisz ázott verebek vagyunk,
s dróton ülve nyeljük a villámokat.

(2014. október 9.)

Deák Mónika ©
Szerzői és minden jog fenntartva

EDITKE

Sokat gondoltam arra a napra,
mikor az égből piros könny esett,
gyomrom görcsös kavicsokat rajzolt,
s gyermeki lelkem nagyon megijedt.

Emberek jöttek jaj-komoly arccal,
s engem anyám a szobámba küldött.
Fülem az ajtón, remegő szívvel
kíváncsi csöndem szavakért küzdött.

Csak annyit hallottam: "- Az én lányom?"
- s a döbbent hangsúly éket kalapált.
Nagy volt a baj, s én reszketni kezdtem.
A válasz végül borzalommá vált.

Két hónap, s egy szertefoszlott remény.
Fehér ruhában csak mozdulatlan...
Szép volt Ő, mint egy igazi angyal,
de nem értettem,  s még nem sirattam.

Hat éves, csak annyi voltam akkor,
s még nem tudtam mi a "soha többet",
hogy az örök búcsút életben mérik,
s egy őrült mindent így összetörhet.

Álmaimban sokszor visszatévedt,
kedves mosollyal fehér ruhában;
utána futnék, de messze jár már,
s állok egyedül a ház kapujában.

Gyermeki lélek törött napokkal,
pár év a korban, s egy újabb kereszt.
A harag érik, a lényeg tisztul:
a halál csókja már két embert temet.

A hiány is örök, erős tövis,

mélybe fúrja magát, s benned reked.

S bár sosem múlik, ami múlhatatlan,

gyermeki bosszúd végül elengeded.

Egyke létem - egy beragadt balsors -
A miértekre sosem lesz válasz.
Már csak néha sírok. Értetlen emlék...
Törött évek a múltba kiabálnak.

Deák Edit emlékére   1965-1982. 

(Budapest - 2014. október 2.)

Deák Mónika © 

Szerzői és minden jog fenntartva

CSAK SZÓLAMOK...

Ezer csöndből egy mondat vehető.

- Csak odaszúr, csak hívogat.

Ezer bókból, egy álomszerető

- Csak idehúz, csak simogat.

Ezer könnyből egy folyó kanyarog.

- Csak idefut, csak elszalad.

Ezer holdból egy éjjelt akarok

- Csak föld fölött, csak ég alatt.

Ezer színből egy nagyon egyszerűt,

- Csak hamisan, csak igazán.

Ezer könyvből egy szikra gyöngybetűt,

- Csak lelkemért, hogy megtalálj.

Ezer fényből egy bogárkarikát.

- Csak összefűz, csak körbe ég.

Ezer hitből egy csókba lobbanást,

- Csak tűzbe olt, de büszke még.

Ezer vércseppből tüskés madarak.

- Még nász a tánc, de véget ért.

Ezer érzésből csak egy dal maradt...

- Csak szólamok egy sóhajért.

(2014. szeptember 30.)

Deák Mónika © 

Szerzői és minden jog fenntartva

 BOLOND-MESE

(gyógyszer káosz idején)

Úgy esett, hogy a hold kocka lett,

a víz tükröt festett az égre,

kuruttyok játszották a békát,

a ciripek tücsköt zenéltek,

s a fordult képet furcsán nézte

egy vakond a fűzfa tetején.

- Bolond világ! - szólt, s messze úszott

a kóbor elmebaj tenyerén.

(2014. szeptember 25.)

Deák Mónika © 

Szerzői és minden jog fenntartva

CSAK EGYSZERŰEN
(- Provokactions -)

Csöppenjen le korunk léhasága,
a folyton legyintős "minekaz?"-ok!
Az "ugyanmár" falvak lakóinak
már nem indítanak cél-vonatot.

Csak ülnek ott, sótlan nyafogással,
motiválatlan szürkületükben,
s belehalnak a mindennapokba,
pedig talán még meg sem születtek.
Nem tudják, hogy máshogy is lehetne,
mert hozzászoktak hogy "sohasemlesz",
hogy a kenyérből nem szabad enni,
hogy tettekből veszélyek születnek.
De iga-sorban vesznek a könnyek,
s égetnek a bukott perc-saláták...
Irányítva, VAGY Magunkért élni? -
Kit izgatnak a nyűg pszichodrámák?

Hát hulljon le korunk tunyasága,
söpörjük ki a hústalan csontot,
a "csakazértis" rázza meg magát,
s dobja le nyakából a fölös koloncot!

(2014. szeptember 25.)

Deák Mónika © 

Szerzői és minden jog fenntartva

PÁRNA-PERCEK

És ha csak egy percre a csöndé leszek, 

belefújom minden királyságom. 

Csónakok bontanak vitorlát bennem,

s messzire úsznak a láthatáron.

Csillogva hullajtom terhem a vízre,

s már hallom, hogy simul a jutalom. 

Körbefonnak a mesebeli szelek, - 

párnaágyamon ring a nyugalom.

(2014. 09. 23.)

Deák Mónika © 

Szerzői és minden jog fenntartva

VÁLASZTÁS

Hajnalból kulcsolok szememre álmot,
nyugtalan napokat dörzsöl az ész.
Tán késő van. Vagy lehet, túl korán?
Erővel játszik, aki változni kész.

Fátyol-suttogások fonják a jelent,
kockák forgatják a jövőképet...
Majd belecsendül ezernyi sóhaj -
biztos rosszból egy bizonytalan élet.

S a "mégis" idegszála erőt feszít,
küzdelmet hajt szívemre a jövő.
Égni kell forrón, s utakat törni.
Tűzbe olvadjon az invertált idő.

Mert sírhattam volna évekig tovább,
mint kócos kölyök üres tányérjával.
A dió héját töröm, míg lehet,
s teszem dolgom a kényszer hatalmával.

S ha félszemű csöndem poharat hörpint,
tósztot pendít a kurta bizonytalan,
tudni fogom: az asztalra tettem,
s a beteg semmiből kihúztam magam.

(2014. szeptember 8.)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

KIÚT

Porszemnyi létünkkel élünk a mának,
Múltbéli csónakok rozsdákba zárnak.
Léptünket mossák a víztelen partok;
Jönnek még, vissza még ismerős arcok.

Széttépett lapokon lépdelünk csendben,
Rongyos ruhákból font úri keresztben.
Hurcoljuk gúnyánkat gúnyokat tűrve,
Szívemben álmaim - szavakba gyűrve.

Kidobni nem merem, súlyos hatalma.
Zsebembe tenném, félek, belehalna.
Kifelé ébredne, neki a szélnek,
Betűje lenne egy új bekezdésnek.

Keserű sebeket hagynék a járdán,
Erőtlen küzdelmem bilincsbe zárnám.
Szabadon, levegőt, amnéziával!
Örömöt etetnék ambróziával.

Szeretve lenni és mindig szeretni,
Könnyező imákat homokba vetni.
Lezárni, lapozni, gyújtani lángot,
Gátakat törni, letépni a láncot.

Csak élni szeretnék, megélni magam,
Álarcom levetni maradéktalan.
Meggyötört utamról békébe térni,
S szívhúron végre örömöt zenélni.

(2014. június 27.)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: saját montázs

CSAK SUTÁN SZERETTELEK

Csak sután szerettelek. Egyszerű barátsággal.
Majd szívem fodraira rátűzdelted magad,
s más lett. Valami furcsa hiányba löktél,
a gondolat percenként hozzád szaladt.

Csak sután szerettelek, egyszerű konoksággal,
ésszerűnek tűntek a bugyuta frázisok,
hogy mások vagyunk, hogy csak korrektül lehet...
De valahol bent már ébredt egy titok.

Csak sután szerettelek, de bonyolult a világ,
s fojtó hiányod már a vérkörökben kering,
ám késve érkezett a gyűrt felismerés,
s a múltban vesztek el vad reményeink.

Csak magamban szeretlek, már rég nem beszélsz hozzám.
Fényképről szövök lelkemnek álmos meséket,
s hogy könyvem lapja voltál, köszönöm neked.
S kérlek, bocsásd meg a széthullt büszkeséget.

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

ÁTALAKULÁS

Álomkoptatások nyugodt csendjét
élvezik csontfáradt lélekrögök.
Béke-napokhoz simuló csöndek
bársonyízéhez lassan felnövök.

Fűben, fában, szélmorzsás kövekben
megtalálom az élet kódjait,
s finom rezgéssel megszelídítem
utam arcátlan lélekfoltjait.

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: Deák Mónika (saját)

ÚGY VAGYOK

Mint a nap, 

ha nyugodni térve kopott ruhába bújik,

mint árnyék, 

mely szökni próbál a fekete szerepből,

mint alkony,

mely elcsitítja a nappalok hangcsatáit

úgy vagyok:

vad földbe ragadva a fáradt lendületből.

Mint az éj, 

mit imára kulcsolt az álmok idegszála,

mint virág, 

ha illatát esőbe mosta a kikelet,

mint a könny,

mely megkövült szemekben beragadva alszik

úgy vagyok:

magányom zsebében, egy elveszett üzenet. 

(2014. május 20.)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

NYÁRI RAJZ

Add a kezed! Fogyjon el velünk a nap
bort kóstolva a részeg horizonton!
Csillagból szikrát rajzolok szívedre,
s neved az éj alatt betűkre bontom.

Puhára főzött vad lettem karodban,
bőrömbe oltottak heves bíborok;
cseppekbe szédül, és izzad és sóhajt...
Bódult ölelésbe lázat suttogok.

Jaj! Hogy lükteti magát a szerelem...
Hát hagyom! Ropja csókba, tűzbe táncát,
én sodródva csábulok bordáid közt,
s nyárba kócolom a végzet románcát.

(2014. június 1.)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva
(Változat:
SZABAD RAJZ

Add a kezed! Fogyjon el velünk a nap
rímtelenül, mint hóbortos képregény!
Csillagból szikrát rajzolok szívedre,
s beleírom nevem ékes betűkkel.
Mily nagy a hatalmad csöndem fölött!
Halkan cirógat szemed barnasága,
olvadva hódít egy saroknyi mosoly -
s lebegek. Puhára főzött vad lettem
karjaid között, s te bőrbe szívott méz.
Jaj! Hogy lükteti magát a szerelem!
Hát hagyom! Marjon tűzbe ezer veszély,
égessen csókod örök kábulatba,
én sodródom csábulva bordáid közt
s nyárba kócolom a végzet kegyelmét.

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva)

Fotó: Én

KEREKEN

Eltelt idő, mint annyiszor tíz meg tíz,
fogakat húzva a küszöbre szédül;
a számban még fanyarul kor-had az íz,
hajamba az év pókfonalat fésül.

Arcomból simuló, csontomból fáradt -
hófehér szálaktól teljes az egész;
humorba nézek, hogy magamba lássak,
sokszor csak cinikus, máskor meg merész.

Összecsókolózik sok példabeszéd,
koccan a bölcs, meg a nyűtt tapasztalat.
Irányok és árnyak írják a mesét,
míg jövőt olvasok hold-asztal alatt,

s álmodom tovább, hogy az élet édes,
s az irónia a hátamon pihen,
hogy lehet a papír akárhány éves,
mégis csak úgy, ahogy itt belül hiszem.

Hát telhet még annyiszor, sokszor a tíz,
koordinátáim a fejemben élnek,
s míg frissül a csíz, és vitamin a kvíz
fityiszt mutatok a kor hírnökének.

(2014. május 28.)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: Scott Grimando

BÚJTATÓ

Egy kis zugot keresnék valahol,
a záporon túl, zöld és kék között,
rám takarva nyugalmát az égnek
csitulnék szelíd fátyolok mögött.

Egy nyugodt percet lopnék valahol
ritmustalan idősíkra szállva,
s elszunnyadnék fésült álmaimban
egy seholsincs világba zárva.

(2014. május 26.)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

VÍZIÓ

Csak egy csepp víz volt, mit ajkadról loptam,

a rózsa csókja még arcodon dorombol,

s előbújnak lassan, mint ébredő titkok

a finom vágyak egy rejtett dobozból.

Selymet becézel a szemtelen éjbe,

parazsat táncoltat egy izzó szalmaszál;

majd a szikra íze végül összekóstol,

s két remegés közt szerelmet inhalál.

(2014. május 19.)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: Pexels

Fotó: montázs

ZSONGATÓ

Csak csendesen, 

hogy simuljon hátunkra a szavak rezdülése!

Ne hallja más!

Csak finom jázminokkal szórj bókot tarkóbőrre!

Ne érj, Érints!

Cseppenként hulljon le rólunk a csóktalan idő!

- Irgalom szól.

Tabuk alatt, papírágyon légy kortyom békítője!

(2014. 05. 06.)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

ÁTÉRTÉKELÉS

Kulisszatitkokat forgat a kerék,
kérdőjelre kacsint a lusta talán,
hiteles őrült láb billent az útról,
hogy árnyékát hagyja a sodrás falán.

Kicsit visszaloptad elnyomott hangom,
szabad játék hintett zsenge fénymagot...
Finom volt! Súlytalan parádé futott,
s magamba szívtam a ritmusszólamot.

Lehet, megszelídül temetett álmom,
szárnyakat hagynak az ajándékpercek;
az ős virtus újra bőr alá érik,
s finom hangjegyek mosolyt ünnepelnek.

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva(Z-R-A.D.) Hatalmas köszönet P. R-nak, aki visszamuzsikálta a lelkem másik felét.

EVOLÚCIÓ

Még éjjelbe karcol a szárnypróbálgatás.
Kopott percek között botorkál az élet...
Élet? Vagy csak zsibbadt zombilét vajúdás?
Gödrök alján ragadt sírhatnék-ítélet.

Külső akaratgömbök nyomják a tarkónk,
lassan elszáradnak a motivált szavak,
s kipukkanunk, mint szivárvány buborékok -
a világ változik, a gének oszlanak.

Szagos szózatokat énekel a doboz,
ix arcokra vetett bárgyú függönymesék,
s benne szunnyadozik a téboly-szakadás.
A színre odafönt fehéret festenék.

Csontvázak potyognak dohos szekrényekből,
kutyák vonyítják a szólammaradékot;
a hátunk tovább görbül, kinek, mi miatt.
Ráncok sűrítik az ezredszakadékot.

Kafka-változás, komplett evolúció,
a belső gömbök meg tovább zsugorodnak.
A bábok között hangyák, szalmaszál álmok -
kőbe zárt ember marad az utókornak.

(2014. április 9.)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: Alexandra House

CSÖNDMANÓK

Összekucorgunk kócos fűszálak alatt,
mint félve reszkető árva csöndmanók;
hajlékunk üres csigaház fészek,
nap szele fonta puha takarónk.

Virágporesőbe simulnak a könnyek,
lelkünk kimetszi az időt magából,
s a finom árny, ha szemünkre feszül,
fénybe hullunk az élet zajából.

Álmodunk nyugalmat, ringó hárfazenét,
tücsökciripbe vont tavaszéneket;
jó így... lelkünk pehelyágyon gyógyul,
s mosolyba oltja az szenvedéseket.

(2014. április 7.)
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva