CSAK NÉZEM, AHOGY ALSZOL

Csak nézem, ahogy alszol

nyitott szájjal, édesen,

mint egy angyal,

amint átsuhan a végtelen

égen át, oly tüneményes

puha arcodon az álom,

hogy szívem megremeg,

ahogy álmom látom

benned, s érzem a fényt,

ahogy megérinti arcom,

lehunyom a szemem,

s már veled együtt alszom.

(Deák Mónika)

      

ILLÚZIÓ

Hadd higgyem, hogy szép volt,

hadd higgyem, hogy csodás,

s ha néha felidéz a

múlt egy-egy vonást,

higgyem azt, hogy mosoly,

s hogy csak nekem virult...

(Deák Mónika)

 

     

NINCS, NINCS SEHOLSEM

Nincs, nincs seholsem,

sem sötétben, sem fényben

nincs, nincs elveszett,

és nem szabad már félnem.

Nincs nincs seholsem,

csak hólepel felettem,

nincs, nincs, csak nyugalom,

- de mégis fél a lelkem

(Deák Mónika)

    

V É G E

Vesztettem a múlton, a játék véget ért,

s most fagyos mosollyal gondolok vissza rád.

Arcomról néhány sós emlék-csepp hull porba,

s ajkam szögletében is eltűnik a nyár.

Hiába tudom már a búsképű jövőt,

az illatod, a lényed elfújta a szél.

S hiába tudom, hogy minden csak látszat volt,

megcsalatott szívem még emlékedtől fél.

(Deák Mónika)

     

ELTIPORVA

Káprázat voltál, tűnő látomás,

Emlékeimben fájó állomás.

S most mi lettél kedves? Áradat.

Elsodortad épülő váramat.

Épülő váramnak legnagyobb tornyát,

Virágaimnak legszebbik csokrát,

Érzéseimnek legmélyebb vermét,

Fájó titkaim féltő szerelmét.

(Deák Mónika)

MÉG

az elhaló hang
még suttogja neved

a lenyugvó nap
mosolyogja szemed

az elhervadt virág
még arcodba réved

elszálló lelkem
még lelked felé téved.

(Deák Mónika)

HOLDFOGYATKOZÁS

A józan ész elfogyott,

mint a hold aznap este.

Lehunyt szemmel szívtam be illatod.

A villámok röpködtek,

s a csókjainkba szöktek.

Őrült lázban égtek a csillagok.

Az erőm rég elhagyott,

és ölelésre vágytam.

Titkokat szőtt sorra a gondolat.

Bódultan szerettünk,

míg vágyunk egybeolvadt,

s végtelenbe ringott a mozdulat.

Az agyam rég kiürült,

már nincs benne több tudat.

Részegen sodornak már az álmok.

Az este él még bennem,

úgy kavarog a szívem.

Aljasul most is karodba vágyom.

(2008. augusztus)

(Deák Mónika)

     

ÖSSZHANG

A fojtott sikolyok között

vallomások születtek,

testünk vallomásai.

Jó volt.

Zsibbadás, Ájulás,

csend.

Pihegéssé halkulnak a

ki nem mondott szavak.

Nem beszélünk, csak halkan

csodáljuk az egymás szemében

csillogó beteljesülést.

Arcodról vízcseppek gurulnak

párnám tollai közzé,

s én oldott vonásaidba csókolom

sóhajom örök perceit.

(Deák Mónika)

      

LESZÁMOLÁS

Hol szél se fúj, hol nap se süt,

hol az éj kegyetlen,

ott a semmibe öntöm bánatom,

temetem azt, mit szerettem.

Hol tűz sem ég, hol zúg a csend,

hol egymagam vagyok,

ott a kifordított tenyeremmel

szétszóróm én a tegnapot.

(Deák Mónika)

     

AKT

Megfogtam egy tollat,

írni próbáltam vele,

de a tinta helyett

vér csöpögött alá.

- Hittem, hogy tévedek -

de a pír szertefolyt a papíron,

és egy sebzett szívet rajzolt

a rostok közzé.

(Deák Mónika)

VÁROK

Idegek ülnek körülöttem,

s mereven bámulják arcomat.

Várok. Rád várok.

Hiába.

Agyamban képsorok lökdösik egymást.

Ahogy indulsz, ahogy közeledsz,

ahogy ideérsz.

Idegek ülnek körülöttem

és lassan-lassan

felőrlik magukat.

Dőlnek, ájulnak, kibuknak.

És én várok.

S már nem rád várok,

csak a magány unalmas egyedül.

(Deák Mónika)

     

PERCEK NÉLKÜL

Temess szívedbe,
s vörös pecséttel zárd le ajkamat!
Szeress! Így megújul a világ,
s a perc földönfutóvá válik 

a kezeink alatt.
(Deák Mónika)

 FEKETE - FEHÉR

Kezedbe tettem tegnapom sakkfiguráit,

s mattot kaptam király rögeszméidtől.

Parasztarccal tűrtem szavaid súlyát,

mikor bástyaszívem nekifutásból

darabokra törted.

Nem kérek már indokot tetteidre.

Nyertél, s ezzel a játszma véget ért.

Hűvös mosollyal tudomásul veszem:

nem játszol többet jogtalanul

pepita lelkemen.

(Deák Mónika)

MENEKVÉS

Egy percre csak!

S máris reszketőn vonaglik utánad két karom.

Téged akar,

S makacsul csimpaszkodik az egyetlen reménybe.

Álmodom még.

Sűrű pókhálót világít kezemen a kanóc,

Múlt betakar,

Ott alszom emlékeim küszöbén szép regényemben.

Szorosan szorítom pilláim riadt arcomhoz -

Nem akarok felébredni.

(1994. augusztus 29.)

(Deák Mónika)

     

OLDALAK

Mért tör ki belőlünk az őrült,

mikor egy-egy tétova pillanatban

elönt az indulat?

Mért marunk az elevenbe,

ha fanyar az íze?

Ha a durva célzásoktól

megtörik a szív?

Tükröt tartunk egymás elé,

és magunkat látjuk benne.

Nem fényt, nem álmot,

BÁNATOT.

S a saját életünk.

Pedig csillog az a tó,

a tiszta vizű,

ragyog a Nap, a csillagok,

s a vágyunkból fakadt virágot

együtt neveljük szüntelen.

A felszín alatt

dobod a szív, lobog a láng,

csorog a könny,

mert nincs külön!

Titokban örökre

összetartozunk.

           (Deák Mónika)

SZÍNLELÜNK

Elérnek minket a mozdulatok,

akadozva törnek fel bennünk az ösztönök.

Ülünk. Ránk tapadt porokba bújik az ellenállás.

Hova érünk így?

Hova baktatunk az eleven folyosókon?

Megtörtük a fényeket. Már nem olyan tiszták.

Burokba bújunk, falak mögé.

Megszagoljuk egymás szándékait.

Te Is más vagy, Én is félek.

Belefolyunk a betűrengetegbe,

s letöröljük a szánkról a bizonyítékot.

Színlelünk.

(Deák Mónika)

ELIDEGENEDÉS

Zörögve nyílnak a hajnalok,
s lelkünkbe kalapácsokat vetnek.
Elnémulnak a mozdulatok,
s az undorból kiutat keresnek.

Törött szavakba fojtjuk agyunk,
csak a semmiről beszélünk régen,
és botladozva, esedezve
próbálunk megmaradni a jégen.

Befordulunk az éjszakába,
s „nincsekbe” foglaljuk izzó agyunk.
Mentegetünk egy szalmaszálat,
közben mindent a világra hagyunk.

Foltozgatjuk az üres semmit,
közben jobbra meg balra szálldosunk,
takargatjuk a titkainkat,
és tűrjük, amit már rég nem tudunk.

    Deák Mónika © 

Szerzői és minden jog fenntartva

MEGSEMMISÜLVE

Már nem álmodozom,

 - nincsen szemem.

 Már nem gondolkodom,

 - nincsen agyam.

 Már nem beszélek,

 - nincsen nyelvem.

 Már nem indulok el,

 - nincsen lábam.

 Elkopott minden,

 amikor rólad álmodtam,

 amikor csak rád gondoltam,

 mikor nevedet suttogtam,

 mikor utánad futottam.

 Vakon,

 üres fejjel,

 némán,

 lábak nélkül

 már nem tapsolok neked.

 Nincs kezem sem,

 körmeimmel együtt azt is lerágtam,

 s most semmi vagyok.

(Deák Mónika)

SEM KOPORSÓ, SEM ÁSÓ, SEM KERESZT

 

                                 Elégtek a szavak,

                                 s mostmár  te  is

                                    égni fogsz.

        Arcod még utóljára rámtekint, s darabokra tépve a

        hamutálba hull.

        Középkori hóhér vagyok, s én gyújtom meg lebegő

        arcod fölött a gyufát.

                                 Egy kép, egy arc,

                                 egy illúzió, melyet kergettem,

        most veled

                                 együtt  hamuként

                                 porlad  el.

                                 Meghaltál, s eltemettünk.

                                 Sem koporsó, sem ásó, sem

                                 sem kereszt,

                                csak

                                       szétszórni

                                                   hamvaidat.

                    Majd szép lassan magába szív a piros föld,

                    s ereimben lassan már nem is érezlek.

                    Tudni fogom, hogy voltál, de arcodból már csak

                    az elalvó parazsakra emlékezem.

                    Hóhér vagyok. Ne kérdezd mért teszem!

                    Dolgom, hogy meggyújtsam emléked

                    hideg fényei alatt-fölött az összehordott

                                 máglyarakásokat.

 (1996.)

(Deák Mónika)