NEM ADOM FEL!

Káosz. 

Gondok, késztetések, reakciók.

Lyukas hálók, szakadt kötelek,

és számok. Képletek.

Melegváltás kagylóhéjban.

Kemény kagylóhéjban.

A föld forog, az idő rohan,

a Káosz „öregszik”,

s már csak bomlott elméket

ringat az ágy.

Kiváltanánk, - nincs miből.

Van miből, - nem lehet.

Számok. Törtek. Összetörtek.

Beletörtek. A vasfogak is.

É mégis, mégis:

Nem adom fel, míg élek!

(Deák Mónika)

         

           

ÚJRA VÁLTOZÁS

Valami van,

megmozdultak a levelek.

Nincsen már csönd, nincs remegés.

Valami van,

elkezdtek fújni a szelek.

Lágy ez a könnyű lebegés.

Siralmas voltomból kibújtam,

megszakadtak a holt napok.

A pókhálós magánynak vége,

messzinek érzem a tegnapot.

(Deák Mónika)

              

 VÁLTOZÁS

Álarcba húztam magamat,

s nem merem letépni a ruhát.

Mosoly-arcom hideg fénye alatt

megkopott már a hit-világ.

Magamra mosolygok csendben,

mert biztatnom kell, hogy van remény,

de szememre fátylat nem húzhatok, -

küzdök a világ tollhegyén. 

Ma már semmi sem a régi,

én mégis csüggedten keresem.

Hiába minden, vadul a világ,

fel kell adnom a szerepem.

Más vagyok már egészen más,

keményít egyre a félelem.

Álruhában, csak magamban bízva

keresem másik életem.

(Deák Mónika)

HIT NÉLKÜL

Mély csönd tükre némít,

hó lepi az álmom,

pelyhek alatt könnyű

végtelenbe szállnom.

Búcsúznak a percek,

elfogynak az órák,

jégbe zárva ölel

a hófehér valóság.

Apró álmaim közt

elvesznek a fények,

fekete könnyemben,

torz emlékképek.

Belefagyok lassan

hit nélkül a mába.

Jövőtlen bolyongok

a bús félhomályban.

(2012. február 12.)

(Deák Mónika)

      

NYUGODTAN

Csöndemnek lépte kopog át a szobán,

belesimul a lelkem zörejébe.

Szép lassan minden kialszik tudom,

senki nem jöhet szívem közelébe.

Belealszok a nyugvó perceimbe,

álmodok majd egy túlvilági rétet,

páncéltakarómban megbújik az égbolt,

s virágaim közt lassan földet érek.

(2012. február 3.)

(Deák Mónika)

 

      

TŰZFÖLD, ANYAFÖLD

Tűzföld, Anyaföld,

parttalan lángok,

sípol a vér ereimben.

Szoknál, vagy szöknél,

hangtalan várok -

megfagy a fény kezeimben.

Elfutsz, ideérsz,

dobban a lábad,

csurran a vágy, belecsobbansz.

Arcod, mosolyod,

s őrzöm az álmod,

perzsel a láng, s vele lobbansz.

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

MÁR NEM FIGYELSZ RÁM

Már nem figyelsz rám.

Már nem hallod lelkem moraját.

Szívedből hanyagolt barát lettem.

Elmaradt esély.

Ködökbe bújt szakadt mondatok.

Szívedből csalódott barát lettem.

Elvesztett órák.

Fátyolba ringott üres semmi.

Szívedből hontalan barát lettem.

Eltakart szándék -

Beletáncolt a hit erejébe.

Szívedből megcsúfolt barát lettem.

Már nem figyelsz rám.

Szavaim csönd mélyébe hullnak -

Szívedből kitörölt barát lettem.

(2011. október 29.)

(Deák Mónika)

      

GYÖNGYFÜZÉR

Meztelen jött az idő,

s mi felöltöztettük álmainkkal.

De hálátlan volt, elment

Tőled is, Tőlem is.

Meztelen jött a perc,

s mi ráakasztottuk gyöngyeinket.

De tolvaj volt, meglopott

Téged is, Engem is.

Meztelen jött a sóhaj,

s mi nem adtunk rá már semmit.

Nem szökött el, megmaradt

Nálad is, Nálam is.

(Deák Mónika)

Deák Mónika: CSILLAGHULLÁS

Porzik az út, magányba tart.
Múlt kíséri szüntelen.
Jövő nincs, csak szép ideál,
nyomában a „képtelen”.

Hűs forrásból frissítőt nyert,
s feltöltődve tart tovább.
Jó vándor már megpihenne…
sorsa hajtja mostohán.

Fal épül most jó magasra.
Védelmét ha elnyerem,
többé nem rombolja semmi,
s elillan a félelem.

Tovább megyek, páncél véd meg.
Bátor lovag így leszek,
s jégszívemből néhány cseppet
lábnyomomba pergetek.

(2010. augusztus 10.)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

 

CSILLAGÁLMOK

Zsongó, bizsergő, rejtélyes káosz.

Mit hoz a holnap? A jövő mennyit ér?

Csillagálmokból születik-e való?

Utazom-e még a tüzek tengerén?

Beleolvadtam egy gyöngy-éjszakába,

elvesztem szelíd, nyugtató szemekben,

mosolyok vittek, vezettek az úton,

bús magányomból sikerült kilesnem.

Mit hozol felém, te próbáló idő?

Tartogatsz-e még csodát szívemnek?

Merjek-e bízni újra álmaimban?

Van-e még biztos út zavart hitemnek?

 (2010. május 10.)

(Deák Mónika)

 

      

VARÁZSLÓ (1)

Lelkem hatalmas jéghegyeit

lelked erejével messzire fújtad.

Megolvadtam, s az lettem, aki

vagyok: újra gyerek.

Belemosolygok a tenyeredbe, 

s ott maradok.

Te én vagyok, s én egy veled.

(Deák Mónika)

      

VARÁZSLÓ (2)

Megsimogattad lelkemet

s letörölted róla a ráncokat.

Most újra gyerek vagyok.

Most hallhatatlan vagyok.

Most örökké tart a csönd.

Csak lebegünk.

(Deák Mónika)

      

SZÁRNYAID ALATT

Szárnyaid tövébe rejtőztem,

- megbújtam nyugalmad alatt.

Pillámat szemedre csukom, pihenek.

Egész más itt.

Nyugalom, csend a világ.

Meghúzom magam.

Ugye nem bánod, ha még maradok?

(Deák Mónika)

      

VIGYÁZZ!

A korlát mögött, a hintán

röpülnek a szavak.

Le, fel, le, fel, előre, hátra.

Akit eltalálnak, porba hull.

Erős a hinta. Hinta-palinta.

Kelj föl a porból! Lábra!

ÁLLJ!

VIGYÁZZ!

A fejed bevered!

(Deák Mónika)

      

ÉLNI

vágtázó patkók között

feszülő fűszálak között

a föld forgácsai között

mocskos pocsolyák között

élni élni élni élni

s alábukva elmerülni

(Deák Mónika)

 

      

A VÉGÉN

 
Mikor reggel felébredsz
néma csönd fogad.
Tegnap koldus voltál,
s ma senki se vagy
A lábad talajt fog,
de nem érzel semmit,
a kezed nyújtanád,
s nem fogja senki.
Meggyötört arcodat
tükörbe rejted,
hulló könnycseppjeid
lábadra ejted,
megőszült hajad a
markodba ragad,
magas homlokodhoz
izzadság tapad,
s hangod imára
már hiába talál,
utolért, tőrbecsalt
a földízű halál.

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva



Festmény: Vincent van Gogh



 

 

FÉLEK

Valami történt, valami felborult,

valami ismeretlen arcodon.

Valahogy félek, valami megszorult,

valami nem csúszik le torkomon.

Valami fáj most, valami ébredés,

valami elfojtotta álmaim.

Valami más lett, valami tévedés,

valami letördelte szárnyaim.

Én szaladnék, futnék és szállnék és zsongnék,

de valami hideg fény ült ki arcodon,

s félek, hogyha hozzád érek,

valahogy én is megfagyok.

(1996. 03. 24.)

(Deák Mónika)

      

HŐSÖK NINCSENEK

Bolond!

Hősök nincsenek.

Tompítsd el agyadban

a csatazajt.

Indulatok.

Megrágott indulatok.

Ez csak színlelés.

A felnőtt benned van.

(Deák Mónika)

ÉLETÜNK

Poharamból, s poharadból isszuk a mámort.

Vágyaimmal, s vágyaiddal ropjuk vad táncaink.

Kincseimmel, s kincseiddel építjük a jövőt.

Kezeimmel, s kezeiddel simítjuk ráncaink.

Perceimmel, s perceiddel múlatjuk az időt.

Szemeimmel, s szemeiddel emlékeket őrzünk.

Alkonyomból, s alkonyodból - mindig csak egy új nap.

Küszöbömön, s küszöbödön kopogtat az őszünk.

(Deák Mónika)