Fotó: internet

FÉLEMBER

Csak a csönd maradt két hang között,

a zene itt hagyott, elköltözött.

A film elszakadt poros ég alatt,

nincs több erő, hogy összevarrjalak.

Csak a csönd maradt, jégszívbe zár,

álmot temet fekete gyászruhám.

Eltört világ, requiem-ördögök,

zsibbadva húz, visznek a vérkörök.

Csak a csönd maradt, toll-táncba von.

Sejttámadás - de fura fájdalom.

Fél szív dobog, kopog a rímeken;

új vonat vár, vezet a síneken.

Csak a csönd maradt, könnyebb vagyok,

lélekdarab - most kicsit elhalok.

Tépett lapok, rajtuk az életem -

könny-napokból, szakadva érkezem.

(2014. február 18.)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: internet

ÖRVÉNY

Vannak napok, mikor földre ránt a minden,

torokkeserűkből, ízek viharából

menekülni kéne, ledobni bilincsem,

erőt meríteni új út vigaszából.

Nem tudom még, vajon meddig bír a törvény,

falsápadt rigmusaim meddig vezetnek,

lábaim gyengülők, alattam az örvény,

hullámküzdelmeim végleg betemetnek.

(2014. január 9.)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: internet

REMÉNY

A mindennapok szürke hátán

finom mosollyal rám talált,

beleringatott csönd-ölébe,

s óvó percekkel körbezárt.

Egy dallamot hozott, kedveset,

majd riadtan mégis elszaladt;

s a szivárvány, mit égre festett

csak egy tompa délibáb maradt.

Azt reméltem, hogy visszatér még,

nyakamban csókszirmot bont a hit,

s lerázza végre fájó napok

emlékrekesztő foszlányait.

Mindhiába, zárt börtönömmel

nem bírt a szédült pillanat.

Kint ragadt valahol az éjben,

s most bujdosik ezer könny alatt.

(2013. november 05.)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

Fottó: internet

ÜTEMEK

Porszagú felhőkön pihen az idő,

lassan pörgeti ritmusát a mának,

s mire vágyamból a gondolat kinő,

nyomát vesztem az őrült ujjongásnak.

Pillanat-érzés, ködös illúziók

sóhaj-ököllel döngetik a jelent.

Szünetjelekkel tűzdelt valóságunk

csak kuszasággal szőtt holnapot teremt.

Úgy összehajtogat néha a kétség!

Csak zsugorodom a basszuskulcs alatt,

hangjegyek szöknek, megtörik a kotta.

Alkut játszani. Már csak ennyi maradt?

Hócipőkből font zsibbadt örömtáncot

régóta nem jár már megviselt lábam.

Mosolyomat, mint lusta borravalót

a pulton hagyom egy hajnali bárban.

Füstbe ment tervekkel építem váram,

s beleszőkülve folyton újrakezdem.

Bukni, felállni, bukni, továbbmenni -,

s bent ragadt dalok konganak a fejben.

Mégis felfrissítem bármilyen nehéz

könny-hangba fordult fáradt kotta-arcom,

s dübörgő vérrel, töretlen zenével

infúziómat az ütem alá tartom.

(2013. 10. 19.)
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: internet

        

NEVETNI KELL...

Nevetni kell a gondokon,

Túl sok a ránc a homlokon.

Nevetni kell a kételyen.

Bukik, ki erre képtelen.

Nevetni kell a szólamon.

Tudom, nehéz így józanon.

Nevetni csonka képeket,

Eltakarva a lényeget.

Nevetni álmon, vágyakon,

Dicséreten és vádakon,

Nevetni, hogy ha rügy fakad,

S múlt a holnaptól elszakad.

Nevetni kell az tényeken,

Nevetni büszkeségeden,

Nevetni, hogy ha vétkezünk,

Büntetlen úgy sem élhetünk.

Nevetni kell, úgy jobb talán.

Kedved a fény a füst falán.

Nevetni úgy is hogy ha fáj,

Tüske a húsba nyomot váj.

Nevetni kell a kín alatt,

Hangod talán majd fent akad.

Nevetni könnybe-törötten,

Hitektől gúzsba kötötten,

Nevetni árnyék-perceken,

Nevetni nagyon csendesen,

Nevetni szemed behunyva,

Dilemmáidat megunva,

Nevetni annyi mindenért,

Meg nem említett érvekért.

Nevetni, hisz csak élet ez -

S egyszer mindennek vége lesz.

(2013. október 7.)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

       

EGY PESTI EST...

Egy pesti est, úgy álmatag

kóboroltunk vágy alatt.

Felettünk a napkelet,

csókot fest rá száz ecset.

Szemtől szembe, tűzbe tűz,

távolságot összefűz.

Sóhaj-hídon körbezár,

részegít és eltalál.

Pesti nyár, ha elhiszem,

felolvadhat jégszívem.

Tovább siklok, míg lehet,

magamra húzom a telet.

           Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

DEÁK MÓNIKA: KÜZDELEM

Ha meglátod, ha megtudod,

ha megléped, és elbukod,

ha elestél, de talpra állsz,

csak mész előre, meg nem állsz,

ha erénnyel és lelkesen,

ha haraggal és mérgesen,

ha bárhogyan és bármivel,

és nem jutsz tovább semmivel,

ha nincs tovább, de újra még,

ha erő felett véget ér,

és hajt, és gyűr, és egyre ég,

és felkelsz, jársz, és újra lépsz,

ha megtalál, és elveszít,

ha összeköt, ha szétfeszít,

majd meglátod és megtudod,

és sorsod végül megszokod.

(2013. április 8.)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: internet

BORONGATÓ

Csöndes rímkasba szedem a reményt.

Csak így tudok.

Egemből kardos felhő húz felém,

de nem futok.

Hátamon száz kéz tehersínre lök - 

még bírhatom.

Bőrköpeny alatt meglapul a könny

a színpadon.

Hárfahang szélbe lassan szédülök -

még remélek.

Álomból szőnék ezerszín csókot

a zenének.

Fogcsikorgatva tűröm a sorsom,

míg tartogat.

Éles cserepek szántják a kínban

az arcomat.
(2013. február 27.)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

LÉLEKVESZTŐ

Fotó: pixabay

DEÁK MÓNIKA: LÉLEKVESZTŐ

(- beteg játék -)

Játékok közt guruló szavak,

szerepek, titkok, koszos mondatok,

csapdába hajtott rongy tévítélet -

ellenük nincs esély, nem szólhatok.

Hálót font körém, mint pók a légyre

hamis vádaktól súlyos köteled,

szorított, szétmart rossz ízű pletykád,

haragod beteg lelkeddel követed.

Hazug embertől hazug gondolatok,

széttörni kapcsot, hitet, életet...

Mondd, mért kell ez? Milyen cél vezet?

Mért ferdítsz önzőn igaz tényeket?

Kígyóbőröddel simulsz a többhöz,

tiéd legyen a hőn kívánt szerep.

Alázz, szúrj, marj, tedd, amíg lehet!

Saját mocskod lesz majd, mi belep.

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

NINCS TOVÁBB

Figyelmemet kérted, neked adtam.

Az időmet kérted, megkaphattad

A lelkemet kérted, odaadtam.

Bizalmamat kérted, eljátszottad.

           Deák Mónika ©
Szerzői és minden jog fenntartva

ÁRULÓ

Feléledtem sokszor romjaimból,

de erőm fogytán, egyre gyengülök.

Tárt szívemben szétroncsol a penge,

reményt veszítve kardodba dűlök.

Egyszerű játék: mester és bábuk.

Taktikáiddal tele a világ.

Álarcod alatt rongy-árulással,

érdekálmaid visznek csak tovább.

Lépj hát mögém, és légy a gyilkosom!

Döfj hátba, mint tetted annyiszor már!

Szememből könny, ezer sebből vérzik.

A múlt a borból vizet prédikál.

(2012. december 30.)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

KEGYELET(?)

Fuldokló tömeg, őrjítő dámák,
Tűzpiros ködben temetnek árván.
Egoba fordult, démoni játék, -
Tisztelet nélkül bennég a szándék.

Angyali lélek porig alázva,
Döbbent emberek szörnyeket látva.
Búcsúzni jöttünk, s bénultan állunk,
Kisemmizték a fájdalmas gyászunk.

Mi, kik szeretünk, semmit sem értünk.
Szívünkben tüske, könnyektől vérzünk.
Elengedni téged így borzasztó nehéz,
Méltatlan módon széthull az Egész.

Emlékkoszorúdat szívünk köré fontuk,
Szeretetünkkel sírodat bevontuk.
Így búcsúzunk tőled, méltó tisztességgel,
Nyugodj, ahogy éltél, tiszta emberséggel.
(2012. augusztus 24.)
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

KÖSZ, JÓL VAGYOK…

Kösz, jól vagyok, minden rendben
aggódni tovább már minek?
Te jobbra mész, én meg balra,
nem tartozunk mi senkinek.

Kösz, jól vagyok. Mosoly is van,
s nem csak amolyan álvigyor.
Bár bent maradt egy kis kétely,
de azt elsöpröm bármikor.

Kösz, jól vagyok. minden rendben,
a görcsöket lassan ledobom,
múlt-sirató gondjaimról
szépen, apránként leszokom.

Kösz, jól vagyok! Nem hiszed el?
Sajnálom, pedig láthatod!
Csöndre intem magamban
az utánad maradt bánatot.
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

TÖRVÉNYEID KÖZÖTT

Új törvényeket
vetettél földedbe, s hervadt
paragrafusaid között bűnöző lettél.
Menekülnél, de sehova sem jutsz, s zörgő
vas-lépteid a föld felé húznak.
Kerted szélén hieroglifák állják utad, a még
ősanyáid ültette ösztöneiddel.
Nem így akartad, de már így alakult.
Védekeznél, s fémrudakon szívod fekete földedből
a mérget. Kerted közepébe menekülsz, s
kicsorbult pengéddel még csapkodsz néhányat,
aztán elterülsz.
Ne hadakozz! Hagyd, hogy a burjánzó
hieroglifák befussák szentnek hitt
földed, s irtsd ki, ó irtsd ki
a bűnös paragrafusokat!
(1996.)
(Deák Mónika)

ÁLLAPOT

Színfalakról visszacsorgó
álmos-arcú fájdalom,
bennem éled, harcra készen,
tudni kéne váltanom.

Út porában, ég szemében
nem találom hol marad,
boldog órák, szép remények -
tőlem ez mind elszalad.

Olykor, hogyha megpihenve
szakadt gúnyám ledobom,
múlt-zsebének néhány kedves
emlék-gyöngyét kilopom.

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

 

BÚCSÚNK

Hálátlan a szerep, mi mindkettőnknek fáj.
Utunk kettéhajlik, már így megyünk tovább.
Bőrünk alól kipp-kopp dübörög a „miért”,
lelkünkben vad vihar, de hitünkön a vért.

Visszaútjainkról felszedem a téglát,
barátság nem lehet, szerelem meg nem várt.
Telizsák-napokból kiforrott a lényeg:
szívünkben egymásból kicsike a bélyeg.

Búcsúzunk szeretve, káosz-késztetéssel,
szemedben: „Nem értem!” - tele kétkedéssel.
Csak ami bizonyos, az lehet a gátunk.
Mosolyunk erőtlen, haragtalan válunk.

Tépett lapjainkból kipotyog a minden.
Könnyeink fájnak, jövőnk már nincsen.
Engedd hát el kezem, had legyek csak emlék,
sorsodon átfutott csendes szavú vendég.

Engedd, hogy induljak, könnyítsd meg a léptem,
szabad érzésből kell új mesét remélnem.
Engedj, és ne keress! Tépjük el a láncot!
Zárjuk hát le végleg az eltört románcot!

(2012. május 9.)
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

 

ELENGEDLEK

Elengedlek, kérned sem kell.
Látom a jeleket arcodon.
Egyértelmű, hideg fényedtől,
fájdalmas a gombóc torkomon.

Elengedlek, ne kérdezz semmit.
Csak indulj, létemtől gondtalan.
Élj, ahogy kell, terhemtől távol,
hatalmas szíveddel boldogan.

Elengedlek, nem tartóztatlak.
Ne aggódj értem, megleszek.
Leveszem válladról bánatom,
és visszaadom a szereped.

Elengedlek, menj nyugodtan!
Köszönöm ezt a pár hónapot.
Elmúlt a kezdet, jövőtlen él.
Zárjuk le szépen a tegnapot.
(2012. április 29.)
Deák Mónika ©
Szerzői és minden jog fenntartva

         

SOSEM VOLT

Fejekbe karcolt rózsaszín álmok,
megfakult ócska szösszenetek,
riasztó gondok, ijesztő arcok,
befejezetlen képtelenek.

Eltávolodunk a nagy szavaktól,
búcsúzunk könnytelen szeretve.
Arcunkon redő, jót feledő,
szívünkbe „sosem volt” temetve.
(2012. április 29.)
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva
 

 

CSUSZAMLÁS

Könnyek a sárban,
összezúzott mosolyok a küszöbön,
s a holnap rémisztő fogai a nyakamon.
Fájnak az érvek,
s kitett lelkem a színpadon
már semmit sem ért. 
Hova lettek a meleg szótakarók?
Hova lettek a simító álmok?
Mért űz el innen a sötét?

Kialudtak a fények.
Mi történt?
Sebes kezem fáj,
a sziklafal letaszít,
s a hovatűnt-percek
már csak kísérteni járnak.
Ennyi volt?
Befejezem.
A csodának - vége.
Valaki még rám üvölt - utoljára,
de vérző szívem a deszkán
már semmit sem kérdez.
Deák Mónika ©
Szerzői és minden jog fenntartva

       

CSALÓDÁS

Elaludtak a fények,
csak kihunyt szemeket látok.
Már nem mosolygok.
- magamra sem -
Valaki pálcát tört,
s a gijotin lehullt.
Sírom lett az életem.
Szabad madár törött szárnnyal,
áradó víz lapos gáttal
mondjátok meg
MENNYIT ÉR?

Nézetek rám! Ki vagyok?
Zene nélkül mi vagyok?
Hangjegyek a sárba löktek,
olcsó hitek meggyötörtek,
hamis szavak megkavartak,
ál-barátok elzavartak.

Odaadtam lelkemet,
s megették az emberek.
(Deák Mónika)