HATÁRON TÚL
Tüskék robbannak fel szűk bőröm alatt,
mint idegpusztító életfóbiák.
Halandó lelkem már könnyekből csorog,
hátam is sziklába vájta a „tovább”.
Mert újra és egyre, de mindhiába.
Az árnyékég ha bedeszkázva marad,
nem süt, nem virul, bezárul a Minden.
Beteg sorsom már a semmi felé szalad.
A vigasz hiányzik, mint falat kenyér.
A finomság, a gyöngéd bizonyosság,
hogy ne halljam éles éjszakáimon,
ahogy a gyötrés bennem féregutat rág.
Tompán bolyongok lázas fényvesztőkben.
Az út végére darabokra hullva
erőmbe török, mint megbukott harcos,
s csak fájón nézek az összedőlt múltra.
Így vérzik el bennem lassan az élet,
csontomból még roppant egy végső karéjt,
ösztöneimből kilopja a motort,
s idült küzdelmeimmel nyugovóra tér.
(2015. január 23.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése