MINT EGY PAPÍRDARAB

Mint egy papírdarab az utca kövén,
felkap a szél, csak sodornak a napok,
s talán eltűnök, ha megég az idő.

Fotó: Pixabay

Füst leszek, halvány, és elillanok.

Már nem beszélem úgy a régi nyelvet,
fáradt csontjaimon lépked a magány.
Kőszirt emlékek kérdezik: Fáj-e még?
Ha lenne hangom, talán elmondanám.

De némán sikoltom sós éjszakákon
a párnámba süllyedt szakadt álmokat:
királylány helyett csak katona lettem,
- bukott harcaimban egy mankó támogat.

Betontengerbe rekedt a hajóm,
a közelben sincs egy talpalatnyi föld,
s temetve bennem a valódiságot,
ez a szürke város folyton rám üvölt.

Kincsem, ha volt is, az idő meggyűrte.
Foszlott vágyakból kihulltak a morzsák.
Csak egy lap vagyok, mit hajtogat a szél...
Vajon lesz-e ki újra Reményt ír rám?

(Budapest, 2019. augusztus 3.)

Deák Mónika © 

Szerzői és minden jog fenntartva

MENEDÉK

Összehajtottam magam a porban,
a talpak alatt kihunynak az álmok.

Fotó: Pixabay

Bíbor ködben lehulló cseppekből
hangszálak nélkül csak némán kiáltok.

Árnyam alatt is süllyed a világ,
a céltalan jövőt magával húzva.
Csontszínű magányom zsákutcája
éles kavicsokból van összegyúrva

Távoli hangokból kihűlt vigasz -
megszűnik minden, ami itt felejtett.
Úgy hullok karjába a csöndnek,
Mint puha emlék, a szakadék mellett.

Ha majd nem félek már, bezár a tér;
jéghideg korlátot markol a kezem,
s mint a vízcsepp, ha ködruhába bújt,
messzire ugrom a végtelen felett.

(Budapest - 2019. június 9.)

Deák Mónika © 

Szerzői és minden jog fenntartva

PIKÁNS VERS

Csak szelíden és szolidan,

hamisan vagy komiszan,
csak pazarul vagy bizarrul,
tán hanyagul és pimaszul,
csak finoman, vagy hevesen,
vagy az egész, vagy fele sem,
csak behunyod, vagy kinyitod,
és kortyolod, de ihatod,
cinkos csókkal, egyszer élve,
ráfeküdve forró szélre,
hagyni élni, szállni, égni,
nevelt útról jól lelépni,
fűszál hegyét beletörve,
tűzesővel teleszőve
hangosan a sunyi csendben
percről-percre sebesebben
szikrázni az elevenben.

(2019. június)

Deák Mónika © 

Szerzői és minden jog fenntartva