BÚCSÚNK

Hálátlan a szerep, mi mindkettőnknek fáj.
Utunk kettéhajlik, már így megyünk tovább.
Bőrünk alól kipp-kopp dübörög a „miért”,
lelkünkben vad vihar, de hitünkön a vért.

Visszaútjainkról felszedem a téglát,
barátság nem lehet, szerelem meg nem várt.
Telizsák-napokból kiforrott a lényeg:
szívünkben egymásból kicsike a bélyeg.

Búcsúzunk szeretve, káosz-késztetéssel,
szemedben: „Nem értem!” - tele kétkedéssel.
Csak ami bizonyos, az lehet a gátunk.
Mosolyunk erőtlen, haragtalan válunk.

Tépett lapjainkból kipotyog a minden.
Könnyeink fájnak, jövőnk már nincsen.
Engedd hát el kezem, had legyek csak emlék,
sorsodon átfutott csendes szavú vendég.

Engedd, hogy induljak, könnyítsd meg a léptem,
szabad érzésből kell új mesét remélnem.
Engedj, és ne keress! Tépjük el a láncot!
Zárjuk hát le végleg az eltört románcot!

(2012. május 9.)
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva