FÜST A KÖDBEN...

(Egy gyűrött dal margójára)

„Füst a ködben...” hát ismét újra kezdem

a blues körökbe vont régi dallamot.

Belém szökik a múlt keserű íze -

egyszer talán majd te is hallhatod.

„Színes emlék, valaki belekoszolt” -

morzsákra bontva a széttört napokat,

s bár tudom, minden volt, mit neked adtam,

együtt szenvedtük a csöndviharokat.

Csitítva gyászt, és el nem sírt könnyet

kottába sírtam dübörgő lelkem,

mert nem találtam azt, aki voltam -

kicsavart bőrömből idegen lettem.

„Füst a ködben...” még mindig újraélem,

bár évek tompítják sorsunk metszetét,

„beletörök” még, s ha józanul a világ

szélbe kiáltom a tépett blues-zenét.

(2013. november 15.)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: internet

HAJNALI GRAVITÁCIÓ

belebőgök az éjszakába

ráncok nőnek az államon

kiröhögnek a fásult hangok

rántok egyet a vállamon

megvénülnek az agysejtjeim

s gyomromra hányják magukat

füstök szállnak az orrom alá

nem bírom tovább a szagukat

összehasadt fadarabokkal

ringatom még a tegnapot

szilánkok ülnek koponyámban

s elzuhannak a végtagok

(1997.)
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: Egy boltkóros naplója c. film

NYELVÚJÍTÓ KUKADUMA

(Mizu... Mizé... Mi van?)

Helló! Mizu? Kapcsi, szemcsi...

s egyéb bárgyú szóelem,

túlgerjesztett plázacicák -

agyuk helyén pótelem.

Tizencenti neonsarok,

IQ érték növelés,

mellbedobás teljes gőzzel,

atombombás bevetés.

Pótalkatrész, pótkerekek,

póthaja a szemembe,

hátradobja, illegeti,

bicska nyílik zsebembe.

Műszempilla, műköröm

és két kilónyi vakolat,

illatfelhő - 20 méterről

hirdeti a szagukat.

Shoppingolás este 6-ig -

lételem az új ruci,

szolárium, sminkparádé -

kifizeti apuci.

Helló! Mizu? Köszke, puszka! -

macska-effekt értelem...

Agyzsibbasztó kukaduma -

fejlődni már képtelen.

Lemerül a minikutya,

könyörög a világra,

hátha lesz, ki megmenti

és lecseréli libára.

(2013. november 8.)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: internet

REMÉNY

A mindennapok szürke hátán

finom mosollyal rám talált,

beleringatott csönd-ölébe,

s óvó percekkel körbezárt.

Egy dallamot hozott, kedveset,

majd riadtan mégis elszaladt;

s a szivárvány, mit égre festett

csak egy tompa délibáb maradt.

Azt reméltem, hogy visszatér még,

nyakamban csókszirmot bont a hit,

s lerázza végre fájó napok

emlékrekesztő foszlányait.

Mindhiába, zárt börtönömmel

nem bírt a szédült pillanat.

Kint ragadt valahol az éjben,

s most bujdosik ezer könny alatt.

(2013. november 05.)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

Fottó: internet

ÜTEMEK

Porszagú felhőkön pihen az idő,

lassan pörgeti ritmusát a mának,

s mire vágyamból a gondolat kinő,

nyomát vesztem az őrült ujjongásnak.

Pillanat-érzés, ködös illúziók

sóhaj-ököllel döngetik a jelent.

Szünetjelekkel tűzdelt valóságunk

csak kuszasággal szőtt holnapot teremt.

Úgy összehajtogat néha a kétség!

Csak zsugorodom a basszuskulcs alatt,

hangjegyek szöknek, megtörik a kotta.

Alkut játszani. Már csak ennyi maradt?

Hócipőkből font zsibbadt örömtáncot

régóta nem jár már megviselt lábam.

Mosolyomat, mint lusta borravalót

a pulton hagyom egy hajnali bárban.

Füstbe ment tervekkel építem váram,

s beleszőkülve folyton újrakezdem.

Bukni, felállni, bukni, továbbmenni -,

s bent ragadt dalok konganak a fejben.

Mégis felfrissítem bármilyen nehéz

könny-hangba fordult fáradt kotta-arcom,

s dübörgő vérrel, töretlen zenével

infúziómat az ütem alá tartom.

(2013. 10. 19.)
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: internet

JÓZANSÁG?

Egy gondolat voltál, de átütő erő,

ahogy nézted, hogyan oszlik szívemen a zsongás...

Kinyílt a száj, a vágy, az akarat,

s bár tudtam,  miért, meddig bódul a világ

körülöttünk, akkor elvesztek a percek,

s ívbe hajtotta testünk a szédület.

Csak egy sárga korong maradt a nyárból.

Fénye kihunyva kormol az égre sorokat,

hogy jó volt, vagy igaz sem volt, hogy mennyit is ért…?
S hogy a tűz, az őserő megbirkózik-e a józansággal?

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: internet

        

NEVETNI KELL...

Nevetni kell a gondokon,

Túl sok a ránc a homlokon.

Nevetni kell a kételyen.

Bukik, ki erre képtelen.

Nevetni kell a szólamon.

Tudom, nehéz így józanon.

Nevetni csonka képeket,

Eltakarva a lényeget.

Nevetni álmon, vágyakon,

Dicséreten és vádakon,

Nevetni, hogy ha rügy fakad,

S múlt a holnaptól elszakad.

Nevetni kell az tényeken,

Nevetni büszkeségeden,

Nevetni, hogy ha vétkezünk,

Büntetlen úgy sem élhetünk.

Nevetni kell, úgy jobb talán.

Kedved a fény a füst falán.

Nevetni úgy is hogy ha fáj,

Tüske a húsba nyomot váj.

Nevetni kell a kín alatt,

Hangod talán majd fent akad.

Nevetni könnybe-törötten,

Hitektől gúzsba kötötten,

Nevetni árnyék-perceken,

Nevetni nagyon csendesen,

Nevetni szemed behunyva,

Dilemmáidat megunva,

Nevetni annyi mindenért,

Meg nem említett érvekért.

Nevetni, hisz csak élet ez -

S egyszer mindennek vége lesz.

(2013. október 7.)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

       

EGY PESTI EST...

Egy pesti est, úgy álmatag

kóboroltunk vágy alatt.

Felettünk a napkelet,

csókot fest rá száz ecset.

Szemtől szembe, tűzbe tűz,

távolságot összefűz.

Sóhaj-hídon körbezár,

részegít és eltalál.

Pesti nyár, ha elhiszem,

felolvadhat jégszívem.

Tovább siklok, míg lehet,

magamra húzom a telet.

           Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

KI VAGY?

Tarka levelek fonják be az őszt,

s beborítják arcodat a színek.

Ki vagy?

Bíbor lángjaival mért mosolyog rád  a nap?

Kettőnk közül Te vagy a jobb.

A sugarak utánad küldik génjeiket.

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: internet

Fotó: internet

REGGEL

Csak egy csöpp csönd volna jó még.

Belehunyni szép álom-vánkosomba,

s párnám, mint kaland-hozta vándor

csókot lehelne fáradt homlokomra.
(2013. szeptember 19.)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

KICSIT

Fotó: internet

Találkoztunk.

Tegnap találkoztunk.

Ma hiányzol.

Egyszerűen. Csak.

Belém bújtál kicsit,

s ott maradtál.

Ma szívemen viselem sorsod.

Enyém vagy. Kicsit.

Ösztöneimmel viaskodsz,

kardod keserű.

Valahogy mégis –

ma hiányzol.

(1997.)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: internet

KÖNNYEK

Könnyekkel játszik az éjszaka.

Téged akar.

Lágy suhogással,

illatokkal,

ízekkel - 

csak Téged.

Csupa-csupa akarat,

csupa-csupa óhaj.

Könnyek, álmok ... üres az ágy.

Mellém szegődik a hold, - körbemosolyog.

Itt vagy, ha nem is vagy itt.

Csöndes a szoba.

Kicsit fázom is.

Holnap. Holnap találkozunk,

és akkor majd megint csak

félénken bámulok arcodba.

Félénken kutatom tovább a titkot,

amit nem tudok, vagy nem merek megfejteni.

Látod? Gyáva vagyok.

Meggyújtok egy gyertyát.

Talán az felmelegít.

Láng - remény ...

Könnyek.

Az éjszaka könnyezik.

Lágy suhogások,

illatok,

ízek nélkül

egyedül hagyott,

s újra megtagadott.

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

DEÁK MÓNIKA: KÜZDELEM

Ha meglátod, ha megtudod,

ha megléped, és elbukod,

ha elestél, de talpra állsz,

csak mész előre, meg nem állsz,

ha erénnyel és lelkesen,

ha haraggal és mérgesen,

ha bárhogyan és bármivel,

és nem jutsz tovább semmivel,

ha nincs tovább, de újra még,

ha erő felett véget ér,

és hajt, és gyűr, és egyre ég,

és felkelsz, jársz, és újra lépsz,

ha megtalál, és elveszít,

ha összeköt, ha szétfeszít,

majd meglátod és megtudod,

és sorsod végül megszokod.

(2013. április 8.)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

SODRÁS

Csak füst meséli a keserves régit,
már nyugodtan ülök az üde zöldben.
Fejem fölött ezernyi színes léggömb,
talpam alatt a múlt pihen a földben.

Szárnyakat próbálgat lassan a tavasz,
bontogatja a jövő ígéretét,
napsugárba fonja télszítta hajam,
villogtatja az évszak szeretetét.

Óvatosan nyújtom kezem a fénybe,
pillangótáncot csodál a remény.
Szétmorzsolok egy fáradt esőcseppet -
itt ragadt emlékgyöngy a jelen kövén.

Fáradt zsibbadással dőlök az újba,
embert próbál a sebesült hitem.
Gyűrt szívvel várom, mit hoz a holnap,
s hagyom, hogy a döntés  magával vigyen.

(2013. március 1.)
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: internet

BORONGATÓ

Csöndes rímkasba szedem a reményt.

Csak így tudok.

Egemből kardos felhő húz felém,

de nem futok.

Hátamon száz kéz tehersínre lök - 

még bírhatom.

Bőrköpeny alatt meglapul a könny

a színpadon.

Hárfahang szélbe lassan szédülök -

még remélek.

Álomból szőnék ezerszín csókot

a zenének.

Fogcsikorgatva tűröm a sorsom,

míg tartogat.

Éles cserepek szántják a kínban

az arcomat.
(2013. február 27.)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: inernet

TISZAVIRÁG

Táncoltunk.
Haláltusát vívott a visszatartott könny,
néma léptünk
fülünkbe dobolta a közös út végét.
A szem beszélt,
s azt remegte halkan, hangosan, üvöltve:
Miért velünk?
Mért szeretve hervad el a tiszavirág?

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

LÉLEKVESZTŐ

Fotó: pixabay

DEÁK MÓNIKA: LÉLEKVESZTŐ

(- beteg játék -)

Játékok közt guruló szavak,

szerepek, titkok, koszos mondatok,

csapdába hajtott rongy tévítélet -

ellenük nincs esély, nem szólhatok.

Hálót font körém, mint pók a légyre

hamis vádaktól súlyos köteled,

szorított, szétmart rossz ízű pletykád,

haragod beteg lelkeddel követed.

Hazug embertől hazug gondolatok,

széttörni kapcsot, hitet, életet...

Mondd, mért kell ez? Milyen cél vezet?

Mért ferdítsz önzőn igaz tényeket?

Kígyóbőröddel simulsz a többhöz,

tiéd legyen a hőn kívánt szerep.

Alázz, szúrj, marj, tedd, amíg lehet!

Saját mocskod lesz majd, mi belep.

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: S Demidov

ÉBREDÉS

Éber kómából kitört valóság

megtorpantotta túl erős hitem.

Elpuskázott szétszórt napjaimból

nem maradt semmi, mit magával vigyen.

Ó konok Idő, ki mindig rohansz,

csönd-perceid most lassítva járnak.

Tudom, megoldod, elviszed a terhet,

de most a sebek még sajogva fájnak.

Csak szélre vágyom, fújja el múltam!

Szórjon arcomra nyugtató reményt!

Megtépázott lelkem romjaiból

építsen hidat egy jobb jövő felé.

Mert menni kell, csak menni előre,

míg van kikért, addig küzdeni kell.

Józan ész! Nyerj hát csatát bennem!

Ösztön-érzésem új hitre nevel.

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

     













       TALÁN... 

       Talán nem figyelek rád, talán mégis.
       Talán nem üzenek neked, talán mégis.
       Talán nem fáj már, talán csak félek.
       Lehet, tovább léptem, tán aggódom érted. 

       Talán mást akartál, de mégsem engedtél.
       Talán jobbra vágytál, de birtokba vettél.
       Talán megdobálsz, és talán elhiszem.
       Talán fáj nagyon, de magammal viszem. 

       Aki tisztán lát, előbb önmagába néz.
       Aki jót akar, sokszor visszanéz.
       Aki bántani tud, és örömöt remél,
       Önvilágának súlyos káoszában él. 

       Talán mindent tudsz? A "talán" több esélyes.
       Hibák között látni, ki az emberséges...
       A sok talány közt, látod, elveszett a lényeg,
       mert azokat dobtad el, kik szerettek téged.

      Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

                       

NINCS TOVÁBB

Figyelmemet kérted, neked adtam.

Az időmet kérted, megkaphattad

A lelkemet kérted, odaadtam.

Bizalmamat kérted, eljátszottad.

           Deák Mónika ©
Szerzői és minden jog fenntartva

ÁRULÓ

Feléledtem sokszor romjaimból,

de erőm fogytán, egyre gyengülök.

Tárt szívemben szétroncsol a penge,

reményt veszítve kardodba dűlök.

Egyszerű játék: mester és bábuk.

Taktikáiddal tele a világ.

Álarcod alatt rongy-árulással,

érdekálmaid visznek csak tovább.

Lépj hát mögém, és légy a gyilkosom!

Döfj hátba, mint tetted annyiszor már!

Szememből könny, ezer sebből vérzik.

A múlt a borból vizet prédikál.

(2012. december 30.)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

NYÁRVÉG

Már menni kéne, mi mégis maradunk.
Arany szekérbe fogtuk a nyarat.
Nem ereszt el az élménydús világ,
megragadjuk, hátha velünk marad.

Mosolyba fújtuk a ritkuló fákat,
zöldet vonva a komor ősz köré,
s az időt egy üveggömbbe zárva
elbújtattuk egy kopott kép mögé.

Hiába minden, nekilendül mégis,
sárga ruhába öltözik a táj.
Az időgömb széthull, átfesti a képet -
megállíthatatlan halad csak tovább.

(2012. szeptember 10.)
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

KEGYELET(?)

Fuldokló tömeg, őrjítő dámák,
Tűzpiros ködben temetnek árván.
Egoba fordult, démoni játék, -
Tisztelet nélkül bennég a szándék.

Angyali lélek porig alázva,
Döbbent emberek szörnyeket látva.
Búcsúzni jöttünk, s bénultan állunk,
Kisemmizték a fájdalmas gyászunk.

Mi, kik szeretünk, semmit sem értünk.
Szívünkben tüske, könnyektől vérzünk.
Elengedni téged így borzasztó nehéz,
Méltatlan módon széthull az Egész.

Emlékkoszorúdat szívünk köré fontuk,
Szeretetünkkel sírodat bevontuk.
Így búcsúzunk tőled, méltó tisztességgel,
Nyugodj, ahogy éltél, tiszta emberséggel.
(2012. augusztus 24.)
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

A MUSZÁJ

Az eltékozolt napokba belefojtottam
egy mondatot: "Majd később..."
Mindannyiszor zenélő gombokat húztam
ujjaim alá, s megpróbáltam
hangokká alakítani
az agyamban doboló dallamokat.
Végül a lüktető, szorító, áradó
vérözön szertefolyt a zongorán.
Majd később! - szóltam,
s újrakezdtem.
És zengett és pengett
és zsongott és bongott
és ébredt és éledt a lebegés,
és belevegyült a csönd,
és a ruhák még mindig
szanaszét hevertek,
s levetett cipőm
tovább dorombolt a fotel alatt.
Lecsuktam a szemem. -
Majd később!
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

KÖSZ, JÓL VAGYOK…

Kösz, jól vagyok, minden rendben
aggódni tovább már minek?
Te jobbra mész, én meg balra,
nem tartozunk mi senkinek.

Kösz, jól vagyok. Mosoly is van,
s nem csak amolyan álvigyor.
Bár bent maradt egy kis kétely,
de azt elsöpröm bármikor.

Kösz, jól vagyok. minden rendben,
a görcsöket lassan ledobom,
múlt-sirató gondjaimról
szépen, apránként leszokom.

Kösz, jól vagyok! Nem hiszed el?
Sajnálom, pedig láthatod!
Csöndre intem magamban
az utánad maradt bánatot.
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

TÖRVÉNYEID KÖZÖTT

Új törvényeket
vetettél földedbe, s hervadt
paragrafusaid között bűnöző lettél.
Menekülnél, de sehova sem jutsz, s zörgő
vas-lépteid a föld felé húznak.
Kerted szélén hieroglifák állják utad, a még
ősanyáid ültette ösztöneiddel.
Nem így akartad, de már így alakult.
Védekeznél, s fémrudakon szívod fekete földedből
a mérget. Kerted közepébe menekülsz, s
kicsorbult pengéddel még csapkodsz néhányat,
aztán elterülsz.
Ne hadakozz! Hagyd, hogy a burjánzó
hieroglifák befussák szentnek hitt
földed, s irtsd ki, ó irtsd ki
a bűnös paragrafusokat!
(1996.)
(Deák Mónika)