A MUSZÁJ

Az eltékozolt napokba belefojtottam
egy mondatot: "Majd később..."
Mindannyiszor zenélő gombokat húztam
ujjaim alá, s megpróbáltam
hangokká alakítani
az agyamban doboló dallamokat.
Végül a lüktető, szorító, áradó
vérözön szertefolyt a zongorán.
Majd később! - szóltam,
s újrakezdtem.
És zengett és pengett
és zsongott és bongott
és ébredt és éledt a lebegés,
és belevegyült a csönd,
és a ruhák még mindig
szanaszét hevertek,
s levetett cipőm
tovább dorombolt a fotel alatt.
Lecsuktam a szemem. -
Majd később!
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

KÖSZ, JÓL VAGYOK…

Kösz, jól vagyok, minden rendben
aggódni tovább már minek?
Te jobbra mész, én meg balra,
nem tartozunk mi senkinek.

Kösz, jól vagyok. Mosoly is van,
s nem csak amolyan álvigyor.
Bár bent maradt egy kis kétely,
de azt elsöpröm bármikor.

Kösz, jól vagyok. minden rendben,
a görcsöket lassan ledobom,
múlt-sirató gondjaimról
szépen, apránként leszokom.

Kösz, jól vagyok! Nem hiszed el?
Sajnálom, pedig láthatod!
Csöndre intem magamban
az utánad maradt bánatot.
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

TÖRVÉNYEID KÖZÖTT

Új törvényeket
vetettél földedbe, s hervadt
paragrafusaid között bűnöző lettél.
Menekülnél, de sehova sem jutsz, s zörgő
vas-lépteid a föld felé húznak.
Kerted szélén hieroglifák állják utad, a még
ősanyáid ültette ösztöneiddel.
Nem így akartad, de már így alakult.
Védekeznél, s fémrudakon szívod fekete földedből
a mérget. Kerted közepébe menekülsz, s
kicsorbult pengéddel még csapkodsz néhányat,
aztán elterülsz.
Ne hadakozz! Hagyd, hogy a burjánzó
hieroglifák befussák szentnek hitt
földed, s irtsd ki, ó irtsd ki
a bűnös paragrafusokat!
(1996.)
(Deák Mónika)

GONDŰZŐ

Mézízű nyárba vágyom, zöld illatokba…
sután, bután röppenni szüntelen,
mint pillangó, ki könnyű táncával libben
virágról virágra színesen.

Fényorgonába zendülő ütemekkel
szivárványba fonnám a napokat,
lágyan dúdolva szelíd fák énekével
a fejemben itt ragadt hangokat.

Álom-könnyeimmel rendben megöntözném
a csodákból szőtt hit-virágokat,
és elfelejteném csak egy kis időre
a bogáncs-szúrta lélek-dolgokat.
(2012. június 7.)
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

       

MILYEN ÍZŰ?

Milyen ízű az ég, ha csillagok a díszek?
Milyen ízű a fény, ha napsugár a gyertyaláng?
Milyen ízű a nyár, ha gondtalan a szerelem?
Milyen ízű a vágy, ha csak álomból áll a világ?
(2012. május 7.)
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

      

BOLDOGAN

Betörhetetlen erőinket
lázba hozta a pillanat.
Ölelj,
puhán,
vadul,
kócosan!

Csillaggal telt vágyainkban
megtalálom az arcomat.
Szeress,
puhán,
vadul,
pajkosan!

Érintésekből, biztatásból
valóra váltod az álmomat.
Érezz,
lobogj,
velem,
boldogan!

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

ÁLLAPOT

Színfalakról visszacsorgó
álmos-arcú fájdalom,
bennem éled, harcra készen,
tudni kéne váltanom.

Út porában, ég szemében
nem találom hol marad,
boldog órák, szép remények -
tőlem ez mind elszalad.

Olykor, hogyha megpihenve
szakadt gúnyám ledobom,
múlt-zsebének néhány kedves
emlék-gyöngyét kilopom.

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

 

BÚCSÚNK

Hálátlan a szerep, mi mindkettőnknek fáj.
Utunk kettéhajlik, már így megyünk tovább.
Bőrünk alól kipp-kopp dübörög a „miért”,
lelkünkben vad vihar, de hitünkön a vért.

Visszaútjainkról felszedem a téglát,
barátság nem lehet, szerelem meg nem várt.
Telizsák-napokból kiforrott a lényeg:
szívünkben egymásból kicsike a bélyeg.

Búcsúzunk szeretve, káosz-késztetéssel,
szemedben: „Nem értem!” - tele kétkedéssel.
Csak ami bizonyos, az lehet a gátunk.
Mosolyunk erőtlen, haragtalan válunk.

Tépett lapjainkból kipotyog a minden.
Könnyeink fájnak, jövőnk már nincsen.
Engedd hát el kezem, had legyek csak emlék,
sorsodon átfutott csendes szavú vendég.

Engedd, hogy induljak, könnyítsd meg a léptem,
szabad érzésből kell új mesét remélnem.
Engedj, és ne keress! Tépjük el a láncot!
Zárjuk hát le végleg az eltört románcot!

(2012. május 9.)
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

 

SÚLYTALANUL

ívbe táncolt vonalakkal
súlytalanul lebegve
könnyű puha szirmok között
álom-utat keresve
selyem-szívű fodros éjben
csillag-zene vágyban
szelídülve megbújni az
édes-ízű nyárban
(2012. május 9.)
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

ELENGEDLEK

Elengedlek, kérned sem kell.
Látom a jeleket arcodon.
Egyértelmű, hideg fényedtől,
fájdalmas a gombóc torkomon.

Elengedlek, ne kérdezz semmit.
Csak indulj, létemtől gondtalan.
Élj, ahogy kell, terhemtől távol,
hatalmas szíveddel boldogan.

Elengedlek, nem tartóztatlak.
Ne aggódj értem, megleszek.
Leveszem válladról bánatom,
és visszaadom a szereped.

Elengedlek, menj nyugodtan!
Köszönöm ezt a pár hónapot.
Elmúlt a kezdet, jövőtlen él.
Zárjuk le szépen a tegnapot.
(2012. április 29.)
Deák Mónika ©
Szerzői és minden jog fenntartva

         

SOSEM VOLT

Fejekbe karcolt rózsaszín álmok,
megfakult ócska szösszenetek,
riasztó gondok, ijesztő arcok,
befejezetlen képtelenek.

Eltávolodunk a nagy szavaktól,
búcsúzunk könnytelen szeretve.
Arcunkon redő, jót feledő,
szívünkbe „sosem volt” temetve.
(2012. április 29.)
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva
 

 

CSUSZAMLÁS

Könnyek a sárban,
összezúzott mosolyok a küszöbön,
s a holnap rémisztő fogai a nyakamon.
Fájnak az érvek,
s kitett lelkem a színpadon
már semmit sem ért. 
Hova lettek a meleg szótakarók?
Hova lettek a simító álmok?
Mért űz el innen a sötét?

Kialudtak a fények.
Mi történt?
Sebes kezem fáj,
a sziklafal letaszít,
s a hovatűnt-percek
már csak kísérteni járnak.
Ennyi volt?
Befejezem.
A csodának - vége.
Valaki még rám üvölt - utoljára,
de vérző szívem a deszkán
már semmit sem kérdez.
Deák Mónika ©
Szerzői és minden jog fenntartva

       

CSALÓDÁS

Elaludtak a fények,
csak kihunyt szemeket látok.
Már nem mosolygok.
- magamra sem -
Valaki pálcát tört,
s a gijotin lehullt.
Sírom lett az életem.
Szabad madár törött szárnnyal,
áradó víz lapos gáttal
mondjátok meg
MENNYIT ÉR?

Nézetek rám! Ki vagyok?
Zene nélkül mi vagyok?
Hangjegyek a sárba löktek,
olcsó hitek meggyötörtek,
hamis szavak megkavartak,
ál-barátok elzavartak.

Odaadtam lelkemet,
s megették az emberek.
(Deák Mónika)

       

SIMOGASS!

Rám zuhannak a hétköznapok betonfalai.
Lekötözi agyamat a munka,
ide-oda lökdösnek a gondok.
Jöjj kedves!
Lehelj csókot homlokomra!
Simogass!
Attól majd megnyugszom.
(Deák Mónika)

       

TERHEINK

Magányba szédült perceid közt
szertehullott a lendület.
Lelked gyötrik a magas lécek,
átbújni alattuk nem lehet.

Ócska képek a mindennapok,
száz darabra tört múltjaid,
egyedül oldott nehéz terhek
nyomják szorosan vállaid.

Beszélni kéne, de nincs erőd -
kifogytak szíved hangjai.
Hited erősen hiteltelen,
mint korlátolt léted partjai.

Áldozatoktól tele a világ.
Ülünk a mocskos szirteken.
Megyünk, míg bírunk, emelt fővel,
élünk egy haldokló szigeten.
(2012. április 19.)
( Deák Mónika)

      

TITKAIM

Titkaim sarkában megbújnak a vágyak.

Ne akard megtudni minden vallomásom!

Belőlem egy darabot magamban tartok,

nem adom ki minden kétes állomáson.

Ha válladra raknám súlyos köveimet,

mélybe húzna hamar a sötét iszonyat,

s menekülnél futva, ijedt szorongással,  

míg le nem koptatod minden titkomat.

Ha mégis elmondanék minden kis morzsát,
felelőtlen nyitnám ki Pandora szörnyét,

dobozom mélyéből föltörne a kínom,

és ismét szétzúznám reményeim gyöngyét.

Titkaimat tehát csönd mélyébe rejtem,

s összehúzom rajta szorosan a zárat.

Vágyaim hulljanak lassú könnyeimmel,

maradjon rejtve az álomtalan bánat.
(2012. április 18.)
(Deák Mónika)

      

PIHENNI
Szempillámat arcomhoz ragasztom.
Fáradt vagyok.
Pihenni, pihenni, pihenni,
bújni, bújni, bújni,
Takaró alá, belé, mélyre, le.
Felszippantani az álomporokat,
s messze tűnni az álomvilág felé –
elaludni…
(Deák Mónika)

GONDOLATOK
A mozdulataid játékai ellágyulnak, ahogy hozzám érsz.
Lassan lehunyod a szemed.
Látom, ahogy élvezed a békétlen nyugalmat,
és ott belül hallom, ahogy egy visszafojtott szuszogásod
azt mondja: Jó veled!
Angyali arc.
Néha szárnyakat képzelek neked,
s megpróbálok repülni gondolataidban.
Nem tehetem.
Ördögi képzeletem korlátokat épített ösztöneimnek,
de mégis belelopott valami huncutságot mozdulataidba.

Köröket rajzolok bőrödre, s beleírok egy „Sz” betűt.

A „Sz”elídség végigömlik ereidben,
s megfertőzheted vele éjszakáimat.
Kell! Akarom! Várj!
Hadd tisztítsam ki előbb pórusaimat…
(Deák Mónika)

VELED

Bele akarok bújni öleléseidbe!
Beszippantani finom illatod!
Simogatni lágyan, nyugtatóan...
Én szeretnék lenni a holnapod!
(Deák Mónika)

SZÍV-SZALADVA

Szívemben szaladgálsz, le-föl kergetőzöl ereimben.
Elfáradtam kedves. Pihenjünk kicsit!
Tovább futsz. Köröket, kicsiket, nagyokat,
görbéket, egyenetlen formát...
Már nem tudlak követni. Pihenjünk kicsit!
Most vonatként robogsz felém, zúzod a levegőt.
Átszaladsz színes léggömbökön...
Állomás jön szívem, pihenjünk kicsit!
Tört kerékkel, egyre beljebb,
összekuszálva időt, teret, - már alig látlak.
Pihenjünk kicsit!
Lábunk előtt szakadék, de te tovább rohansz.
Drága Fiam, már nem talállak!
Pihenj egy kicsit!

Csend maradt bennem, savas fájdalom.
Reménytelen vad sziklaszirt őrzi az álmom.
Itt most megpihenek.
(2012. március 13.)
(Deák Mónika)

EGYSZERŰEN

Körök nélkül egyszerűen,
csak nyugodtan, nem feszülten,
eldönteni, megfogadni,
mit gondolok nem tagadni.

Továbblépni, hogy ha látom,
nem kell már a mindenáron.
Szerepemet visszaadom,
ami nem jó, hátrahagyom.

Békességben, igaz hittel,
gondtalanul, tiszta szívvel
inkább csendben elsétálni,
mint lelkemet megtépázni.

S ha búcsúmat csönd kíséri,
döntésemet megdicséri,
megnyugodva, nem habozva
lépek át a holnapokba.
(2012. február)
(Deák Mónika)

BECSUKÓDOM

Nem zavarlak többé, - indulok.
Élem tovább magány-életem.
Majd túllépek rajta egyszer,
de ma még küzdök csendesen.

Megyek tovább a nyugvó széllel,
mi sodor lassan az éj felé, -
könnyesen nézek egy csillagot,
de az már nagyon rég nincs helyén.

Csalódva építem gátamat,
áttörni rajta már túl nehéz.
Ne bántsa senki a lelkemet,
se barát, se társ, se ellenség.

Megtört hitemmel félreállok,
közel már senki nem jöhet.
Jobb lesz így talán, túl sok a heg.
Belépni hozzám már nem lehet.

(2009. június)
 Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva 

KIFORDULVA

Bent ragadtál valahol a mélyben.

Konok szócsavarral kergetem az időt.

Hadd fusson messze, űzöm a múlttól,

míg szívemből végre az új tavasz kinő.

Kifordítottál szép Önmagamból,

s lettem mennydörgés sötét egek fölött.

Tombol a bosszú, mind dühösebben,

hamis játékokkal, szelíd szavak mögött.

Dög leszek lassan, lelkeket lopok.

Belém szorult a kegyetlen valóság.

Hogy csaltál, hát csaló leszek én is,

én döntöm el: nekik pokol, vagy mennyország.

Könnyek nélkül, bátor kacagással

belerohanok a sötét bujaságba.

Táncom keserű, lelketlen játszom.

Úgy pörög léptem, mintha semmi se fájna.

Megijeszt sokszor ez a fekete játék,

mégis csikorog fogam közt a „rossz”.

Mert megégtem benned, kit legjobbnak hittem,

így leszek én is féktelen gonosz.

(Deák Mónika)