KIÚT
Múltbéli csónakok rozsdákba zárnak.
Léptünket mossák a víztelen partok;
Jönnek még, vissza még ismerős arcok.
Széttépett lapokon lépdelünk csendben,
Rongyos ruhákból font úri keresztben.
Hurcoljuk gúnyánkat gúnyokat tűrve,
Szívemben álmaim - szavakba gyűrve.
Kidobni nem merem, súlyos hatalma.
Zsebembe tenném, félek, belehalna.
Kifelé ébredne, neki a szélnek,
Betűje lenne egy új bekezdésnek.
Keserű sebeket hagynék a járdán,
Erőtlen küzdelmem bilincsbe zárnám.
Szabadon, levegőt, amnéziával!
Örömöt etetnék ambróziával.
Szeretve lenni és mindig szeretni,
Könnyező imákat homokba vetni.
Lezárni, lapozni, gyújtani lángot,
Gátakat törni, letépni a láncot.
Csak élni szeretnék, megélni magam,
Álarcom levetni maradéktalan.
Meggyötört utamról békébe térni,
S szívhúron végre örömöt zenélni.
(2014. június 27.)
Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése