2023. 01. 22.

CSÁBÍTÁS

Deák Mónika: CSÁBÍTÁS 


Megsimogat. Illata bódultan vonzza be minden zsigeremet, ahogy rám mosolyog a hóvirágok mögül. Szinte beleremegek, amikor tovább emelve a pillanatot belecsókolja hajamba a lélegzetét. Érzem minden rezdüléséből, hogy engem akar. Őt nem érdekli, hogy áll a hajam, mennyi ránc van a szemem sarkában, nem érdeklik a karácsonyi bejgli formabontó hatásai. 
Egy vágya van. 
Elfeledtetni velem a mindennapok küzdelmeit, gondjait, kisímítani a görbéket, egyenesbe hozni a világomat, és reményt adni a reménytelennek. Minden érintése olyan csodával hat rám, mint valami soha el nem múló eufória.
- Tied vagyok! - mondom magamban, majd megsimítva zöld kabátját, gyógyító napfény-kezét belesimulok az ölelésébe. 
- Köszönöm! - suttogom, és mosolyogva adom át magam a csábításnak, amikor lelkem alvó boldogságcseppjeit előcsalogatta, és kibontotta belőlem a januári Tavasz.

2023. 01. 22.

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva
Fotó: Pixabay

2023. 01. 17.

SZÁMÍTÓ GÉP, VAGY SZÁMÍTÓGÉP - Digitális lélekhasadék

Az ugrókötéltől az evolúciós ugrásig

















Amikor nézek egy régi magyar filmet, vagy eszembe jut Vágási Feri  első komputere, vagy amikor Lindát elküldték egy számítógép tanfolyamra, beleszédülök. Még éppen nem vagyok 50 éves, de az elmúlt 35 év alatt jutottam el a mechanikus írógéptől a mesterséges intelligenciáig. Mint ha egy versenyautó mellett gyalogolnék, és csak nézem a távolban leszakadt emberi értékeket. Nézem a gyerekkorom tempóját, a megélt, megélésre képes pillanatokat, és látom, hogy szippant be a kozmosz ebbe az elgépiesedett új világba. 
Írtam verset a szülőföldről, bánatról, örömről, szerelemről és dilemmákról. És írok cikkeket a keresőoptimalizálásról, a mesterséges intelligenciáról, a modern kor vívmányairól. Hogy kerültem ebbe a virtuális térbe? Hogyan és mikor borított be a digitális világ?

Itt mélyen, valahol a 18. utcában még megvan a pici buborék. Benne álmok, vágyak, érzések. Csupa-csupa hasznavehetetlen szentimentalizmus. Még nem engedem el, még kell nekem, akarom!

Próbálok belekapaszkodni az apró morzsákba, amikben az ember, az egyéniség még megtalálható, még szerepet kap még levegőhöz jut. Egyre kevesebb. Sodródom, reagálok, de a megélésre, a feldolgozásra már nincs idő; ebben a mókuskerékben aki nem szalad, az lemarad. Az alkalmazkodás olyan evolúciós ugrásra kényszeríti a mindennapokat, amibe a lélek időről időre beleremeg. A buborékot pedig végül messzire repíti a történelem. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer az ember…

2023. 01.17.

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva
Fotó: Pixabay

2022. 10. 24.

Szövegtolvajok - plagizálás az irodalmi berkekben


Szerzői jog - plagizálás - visszaélések



Loptak már el tőled valamit, bármit, ami visszavonhatatlanul hozzád tartozik? Egy rólad készült fotót, egy általad írt szöveget, egy alkotói munkát? Ilyenkor nem csak a szíved, a lelked egy darabja válik prédává, de a jóhiszemű olvasó is áldozattá válik. A csaló tehát kétirányban bűnöz: lop és átver.
Mint érintett szerző, írtam a témáról egy cikket, és készült interjú egy szakjogásszal is. Most azonban kivételesen nem itt publikálom, hanem egy másik felületemről osztom meg veletek.
Az első cikk itt érhető el:

https://denikairoda.hu/plagium-az-irodalomban-atvert-olvasok/

Visszajelzéseket, véleményeket, saját eseteiteket írjátok meg nekem!

Fontos téma, BESZÉLJÜNK RÓLA!

/Legutóbb tetten ért plagizátor, verstolvaj: Fuchs Éva Izabella (Femis), a cikkben említett etikátlan portál pedig a Gondola Kulturális Magazin. A plagizálás bűn! Beszéljünk róla!/



2022. 07. 06.

DEÁK MÓNIKA - KULTÚRGARÁZDÁK

Kultúragarázdák összecsókolózva
sarat hajigálnak minden jómodorra.
Gondolán vesződnek gondolatok ellen,
mélyebb pontra ennél nem süllyedhet jellem.

Üres tojásokon szintet lép a szégyen,
sötét pince mélyén minden fényérzékeny.
Arany gúnyparádén megbújik a szarka,
saját fészkébe mar a skorpió farka.

2022. 07.06.

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva

2022. 07. 05.

DEÁK MÓNIKA - ÁLARCTÖRÉS



A kisgyerek sír, ha valami fáj neki. Ha megütötte magát, ha nem éri el, amit szeretne, ha igazságtalannak érzi a helyzetet. Igen. A kisgyerek sír. Őt még hagyjuk, had mutassa ki az érzelmeit.

Felnövünk. A társadalmi elvárások szép lassan letörlik arcunkról a könnyeket, az egyik legőszintébb emberi érzést. Felragasztjuk a kényszert a szánk szögletébe, mosolyogni kezdünk. Mindig, mindenhol. Mert a világ elvárja, hogy túllépj a problémáidon, és a nap 24 órájában készenlétszerűen sugározd a pozitív energiát. Miről van szó? Kényszervigyor? Önmotiváció? Életmód-trend? Szófogadás? Az ösztön útja, vagy kijelölt vonal lesz a befutó? Melyik a helyes?

Az emberek szép lassan elfelejtik önálló, józan értékrendek szerint látni a körülöttük lévő világot. Elássák saját elvrendszerüket, és magukra aggatják a társadalmi elvárásokat. Rendszer van kérem szépen, adott irányzatok. Mosolyogj mindig, légy elégedett, pozitív! A negatív történések, történetek, panaszok csak a "botrány-vadászokat" érdeklik. Mert ezek a népek képtelenek illeszkedni az újvilági normákhoz, elfogadni az előkészített útmutatásokat, manipulációkat. Hogy jogosan, vagy jogtalanul, az már senkit nem érdekel. Így lehet okolni, vádolni, alázni valakit mindig. És észre sem vesszük, hova jutunk.

Kit érdekel, mi a valóság? Ha reklamálsz, te vagy a nyugalmat megzavaró, közösségromboló.

És elfojtjuk. El bizony a könnyeket, a fájdalmat, a meg nem értettséget, a gondokat, mert az új világ, a megalkuvók elutasítják a negatív érzéseket, az ellenvéleményeket. Mintha az élet csak egy dimenziós lenne, rácsapja az ajtót a fájdalomra.

Tűrünk. Tűrjük a társadalom megalázását, az elnyomást, a zsarnokságot, az igazságtalanságokat, és csak mosolygunk rendületlenül. „Mert attól jobb lesz!”

Telik az idő, aztán majd szép lassan elnyomjuk gyászainkat is. Már a temetéseken is csak mosolygunk. „Mert örülni kell emberek! A mi szerettünk, ismerősünk, barátunk már nem szenved! Elérte végső úticélját! Hát ünnepeljünk! Ej-ej! Te ott! Mi az ott a szemedben? Könny? Az micsoda?” - És már fel sem ismerjük.

Én azt mondom, megette a fene az egészet! Ha álruhába bújtatjuk a világot, kihal a természet. Mondd meg a fának ősszel, hogy ne hullajtsa le a leveleit! Mondd a folyónak, hogy ne áradjon, vagy ne száradjon ki! Mondd az esőnek, hogy ne szakadjon, vagy szélnek, hogy ne fújjon! Rendszabályozzunk meg mindent! Legyünk robotok! Hát nem ostobaság? Bár az lenne! De látjuk, érezzük, tapasztaljuk, hogy már az eső is csak akkor esik, ha engedélyt kap.

Persze emberek vagyunk, megtanultunk viselkedni, bizonyos mértékig kontrollt gyakorolni. De van az a határ, az a pont, amikor már nem szabad. Amikor már nem lehet. Mert a gőz, ha bent ragad, elpusztít. Az emberi érzéseket, gondolatokat, véleményeket erő fölött elfojtani olyan, mint ha órákra akarnád visszatartani a lélegzeted. Mert az elfojtásból betegség, a szótlanságból beletörődés lesz, értékeidet, érzéseidet, gondolataidat, elveidet pedig végül ellened fordítja a történelem.

Hát azt mondom, sírj, ha úgy érzed, attól megkönnyebbülsz! Örülj, kacagj, zokogj, ha kell beszélj, adj teret a belső örömeidnek, vívódásodnak! Szólj, ha szólnod kell! Tedd őszintén és egyenesen! Tedd önazonosan, de tedd méltósággal! Természetesen, tisztán van csak esély Embernek maradni ebben a korcs világban!

(2022. 07.05)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva 

2022. 06. 02.

Eladástechnikák és agymosó kurzus az EÜ-ben

szubjektív vélemény, kommunikáció, nézőpont

Ez a bejegyzésem kicsit rendhagyó lesz, és nem tervezek további hasonló kaliberűt, de ez most kikívánkozott.
Tartalommarketinggel foglalkozó szövegíróként a kommunikációs eszközök figyelése, elemzése hozzátartozik a munkámhoz, jelen esetben azonban egy érzékeny területet boncolgatok saját nézőpont szerint. Lehet velem egyetérteni, vagy rám vágni az ajtót, ahogy tetszik. Talán épp házhoz megyek egy pofonért, jobb esetben pedig beindulhat egy erőszakmentes véleménycsere.

Kommunikáció az egészségügyben

Már meg sem lepődtem, amikor a hírt olvastam:

"oltásbizonytalansággal kapcsolatos kommunikációs képzés
egészségügyi dolgozók számára”.



Ha túllépek azon, hogy Kazinczy szemöldöke is a tarkójáig csúszna az „oltásbizonytalanság” kapcsán, azért mégis csak sokatmondó utalás a társadalom „fekete pontjaira”.

Saját vélemény következik:

Ahogy a pandémia alatti szuggesztív hírfolyamdömpingre gondolok, amikor a cenzúra nem csak eltörli, elnyomja, de keményen bünteti is az ellenérveket, nem nehéz észrevenni a szándékot. Vajon egy egál helyzetben milyen arányú lett volna az „oltási kedv”? (Na ez a szó is megér egy misét.)

Pedig az éremnek minimum két oldala van. Mindig! És nincs még vége!

Az jutott eszembe, hogy egy ilyen képzés mire kínálhat felkészítést az Eü dolgozóknak?

Kereskedelmi továbbképzés? Agymosó kurzus? A kérdések nyilván költőiek, tudjuk a választ, mint ahogyan azt is, hogy a csökkenő "oltási kedv" miatt szükség van a további ötletelésnek, motivációnak. (Csak halkan kérdezem: nem gyógyítani kellene inkább? Képzés helyett nem a várólistákat kellene csökkenteni?)

„oltásbizonytalansággal kapcsolatos kommunikáció”
=
meggyőzés egy garanciák és felelősségvállalás nélküli helyzetre, 

ahol a csontvázak már nem csak a szekrényből potyognak.

 

Szóhasználat, szóképzés, nyelvújítás

„A szavaknak ereje van. Ideje lenne ezt szem előtt tartani a szomatikus orvoslásban is.” /Alexander Holden/

A szuggesztív kommunikáció ez esetben viszont átlépett egy olyan határt, ahol az indulat és félelem komoly szakadékot kreált az emberek között. (Marionett bábuk kardoznak a madzag végén.)

„oltásbizonytalanság”

A szó már önmagában abszurd, hisz az információk világában sokkal tudatosabban mondanak igent vagy nemet az emberek egy egészségüket érintő kérdésre, mint korábban. Kivétel ez alól persze, ha zsarolás, kényszerítés hatására kell választaniuk. Így születtek meg a teret kapott médiákban az „oltáskritikusok”, „oltásszkeptikusok”, most pedig szüntelenül az „oltásbizonytalanság”-ot  próbálom ízlelgetni. Mint ha egy átmeneti szelídítési fogalom lenne. A kérdés már csak az, hogy a „hibás”, vagy a „befolyásolható” háttérjelző milyen kanyart hoz az üzenetváltásban? Mi lesz a jobb? Ha ellenségként, vagy tesze-toszaként kezelnek?
No és még pár kérdés: Mennyire lehetünk immunisak ezekre a kifejezésekre? Lehet-e, kell-e, szükséges-e ezen túllépni? Azt hiszem, mindenképp fontos ezer szemmel figyelni a folyamatokat.

A kommunikáció fegyverzete

Kétségtelen, hogy erős, globális, alapos tervezésű sales és kommunikációs stratégia kell ahhoz, hogy a józan, megkérdőjelezhetetlen pozitív emberi értékrendeket vonja szankciók alá a btk. Komoly összehangoltság, érzékenyítés egy zseniálisan kidolgozott marketing terv. És nincs vége, mert van, ami határtalan. Háborúk, embargók, majomhimlő, WHO-terv, és figyeld az eget, mert hamarosan a csészealjak is megjelennek (tippeltem)! 

Így lesz végül egy kitekert világban a pokolból mennyország, börtönből szabadság; az emberségből, emberiségből pedig csupán egy halom cipő marad a vízparton.

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva


2022. 05. 22.

DEÁK MÓNIKA - ÉBREDÉS

 














Reggel, délelőtt, délután... Ahogy a finom fények a horizontról egyre magasabbra repülnek, úgy táplálják napról-napra a gyógyító virágtengert. Fürdünk a varázslatban, amit az évszak igézete szór zsigereinkre. Fellélegzek, nem tudok betelni vele. Még, még akarok belőle!
A tavasz, mint gasztronómiai svédasztal küldi tüdőnkbe az ambrózia illatokat. Az idén valahogy még energikusabban robbantotta be édeni csodáit. A téli álmukból ébredő erdők mezők ajándékai ezek. Őszinte kincsek, mágusok! Nyitják az életet, a születést, a zsongást, mint ha ezer jóság szele üdvözölné a csüggedő embert. Hinni kezd, bízni, ereje megcsillan. Lassan, kimerülten hagyja maga mögött a telet. Végül válláról a hideg havat, térdéről a sarat lesöpörve új reményt talál egy mosolygó százszorszépben.

(2022.05.22)
 Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva 

2022. 03. 18.

KÜSZÖB NÉLKÜL




A bizalomvesztés egy pillanat műve, amit a remény mérgez tovább, ha hagyjuk. Ahogy telnek az évek a hamis lózungok, a mellébeszélések egyre átlátszóbb formában villantják meg az ember jellemét, szándékait. A terelések, kifogások csúnya visszaélések a másik idejével, a gyarapodó mézesmadzagok pedig egyre fakóbb színekben vonszolják végig magukat az orrunk előtt. Aztán jön az a pont, amikor tövig nyomjuk a féket: „Eddig és ne tovább!”

Lássuk be, a küszöbön állni túl sokáig elég kiábrándító. Aztán ott van az a fránya igazságérzet, ami egyértelműen hátráltatja a lezárást. Úgy érezheted, helyre kell igazítani a hibás gondolatokat, tisztázni a helyzetet, ki kell mondani, meg kell indokolni a lépéseidet. Nem kell.

A hantákkal, az ígéretekkel teli padlások színjátékainak higgadt visszautasítása logikus és szükségszerű. Magyarázkodni, újabb fölös köröket futni egy menthetetlen helyzetben fölösleges. Ahogy a mondás is szól: „Sok beszédnek sok az alja.” Ráadásul ez csak egy újabb lehetőség a helyzet további fenntartására. A legjobb ilyenkor azt hiszem, ignorálni minden további kontaktot, és a madzag végét elvágva véget vetni a huzavonának. Hiszem, hogy a méltatlan helyzeteket méltósággal kell elhagyni. Felállni, elköszönni, és végleg becsukni az ominózus ajtót. Az idő baromi drága, a halogatás pedig olyan, mint kapaszkodni egy zuhanó kötélbe: a vége kiszámítható.

2022.03.16

 Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva 

2022. 02. 19.

EGYETLEN MENEDÉK

 

A szeretet türelmes,
a szeretet tettre kész.
A szeretet őszinte,
a szeretet megigéz.

A szeretet simogat,
a szeretet megdorgál,
a szeretet oltalmaz,
a szeretet megszolgál.

A szeretet figyelmes,
a szeretet jót tanít.
A szeretet véd, ha kell,
a szeretet józanít.

A szeretet esélyt ad,
a szeretet inspirál.
A szeretet nem ítél.
A szeretet célt talál.

A szeretet aggódó,
a szeretet reményt sző.
A szeretet vigaszt nyújt,
a szeretet megértő.

A szeretet ad, ha nincs,
a szeretet elfogad,
a szeretet önzetlen,
a szeretet támogat.

A szeretet orvosság,
a szeretet fényt teremt.
A szeretet erős vár,
a szeretet félelem.

A szeretet fáj, ha bánt,
a szeretet nem tagad.
A szeretet megbocsát,
a szeretet bölcs marad.

A szeretet élni hagy,
a szeretet egyenget.
A szeretet megőriz,
a szeretet elenged.

A szeretet lehajol,
a szeretet felemel,
a szeretet átragyog,
a szeretet hitre lel.

A szeretet lélekút.
Ösztön és sorskötő.
Kortalan ösvényen
önmagát kergető.

Ezerszín ruhát rejt
végtelen talárja,
békéről álmodik,
Élet a tanára.

A szeretet táplálék,
szívek közt kötelék,
megvívott csatákban
egyetlen menedék.


(2022. 02. 18.)

Deák Mónika © 
Szerzői és minden jog fenntartva

2022. 02. 06.

47-SZER KÖRBEZÁR

Lejárt bakelitet karcolgat a tű,
a kopott hangjegyek sorban kipotyogtak.
Évek és regék az esély-barázdákon
felakadt csöndben már régen nem forognak.

Szétgurult gyönyökből fűzött álomláncom
sokszor szétszakadt, míg a szívedre tettem.
Kipergett szavakból látod, ennyi maradt:
mellkast szorítanak minden lélegzetben.

Útvesztőinkből is elveszett a kiút,
minden megjárt ösvény ugyanoda vezet.
47 kapunk mind talánykőből épült -
csak a halál zárja le ezt a fejezetet.

(2022. 02. 06)

Deák Mónika © 
Szerzői és minden jog fenntartva



2021. 12. 31.

Rímtitkok

Humor mögé rejtett játék,
titkok-posta csönd-ajándék,
költő-szívvel megremegve,
múzsa-pofon versbe vetve
kinek, mennyit ér?

Ünneptelen ünnepekbe
húr pendül a szilveszterbe.
Hideg mosoly, Balu-szemek,
zsebkendőbe rejtett sebek
kinek, mennyit ér?

Hátrakapcsolt szenvedéssel,
sűrűvérű lüktetéssel
várni szépre, őrültségre,
szirmot bontó pezsdülésre...
Kinek, mennyit ér?

 Deák Mónika © 
Szerzői és minden jog fenntartva



2021. 11. 15.

EGY MEG NEM ÍRT DAL MARGÓJÁRA


Királylányból lehet sárkány,
sárkányláncból börtöncucc.
Egy fejből még nőhet hét is,  
jobban jársz, ha messze futsz!

Hook kapitány hőssé válhat,
Pán Péter meg elbukik,
Hófehérke hét törpéje
Robin Hoodal ütközik.

Hamupipő szende fruska
Tök Filkóval megszökik,
Pinokkió Piroskával
Farkaslukba költözik.

Csipkerózsa kávét ültet,
aludni már sosem fog,
Aladin meg szőnyeg helyet
motort lop... de nem biztos,

beborult a mesekönyvem,
széthullott az összes lap.
Újraírom, ahogy esik:
wiskis pohár, egy kis snapsz...

Ennyi telt most, zagyva rímek,
elsodort a lendület.
Romhányi is cserben hagyott,
segít tán egy kis szünet.

Ha nem érted, nem csodálom,
MZ-per X fordított.
Megígérem, nemsokára
jobb rímeket lódítok.

(20201... valamikor)

Deák Mónika © 

Szerzői és minden jog fenntartva



 

2021. 11. 12.

KÖRFORGÁS

Hópelyhet álmodtam friss gyógyvirágon,
a párnacsücsök épp békét nyammogott,
s mint lusta cirmos dorombolt a reggel,
ahogy Óra úr mogorván beleharsogott.

Mégötperc kalapját szememre húzva
visszapislogtam a csöpp nyugalomba.
Csak kicsit vágytam még a jó világot,
míg az új nap fényét a homlokomba tolta.

Keskeny szemekkel pislogott a kávé,
forró illata csak sziluettben táncolt,
s ahogy szép lassan bedobbant a reggel,
a nehéz ébredés a valósághoz láncolt.

Mókusvirgonc a forgó kerekekben,
csúf hírek fékeznek a monitoron,
tombol a lélek, immunis a válasz,
s a gázpedálomat újra tövig nyomom.

Coffeinkvízben pörögnek a tervek,
feszült korlátok közt, megoldást rágok.
Vad szélviharban, könnyű esőcseppek;
szédült Fortuna meg folyton elkóvályog.

A házak felett már Hold apó köszön,
fáradt mutatóm az éjjelre ájul.
Elengedem a torzult őrültséget:
ma sem tanultam meg portugálul.

Hópelyhet várok, meg friss gyógyvirágot,
agyam lassulva gyűri le a vánkost,
- holnap behúzok még egy kávéfőzőt,
addig meg álmodok egy saját királyságot.

(2021. november 12.)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva


2021. 03. 23.

MIÉRTEK ÉS HOGYANOK, AVAGY ÉLNI VAGY TÚLÉLNI


 

Az elmúlt időszakban rengeteget gondolkodtam az életről. Miért akkora kiváltság saját életünkben önmagunknak lenni, elveinket nem feladni, személyiségünket nem megerőszakolva úgy élni, hogy abban minden porcikánk kiteljesedjen? ÉLNI. Nem vegetálni, nem kényszerűségből létezni, hanem valóban úgy venni a levegőt nap, mint nap teljes tüdővel, hogy tudjuk ez létezésünk alapja, és nem csupán valamiféle jutalom. Úgy mosolyogni, nevetni, érezni, hogy abban ne legyen önámítás, hogy abba minden sejtünk őszintén és teljes valóságában beleremegjen?

Az emberek nem egyformák. Az egyik érzékeny, a másik kemény, az egyik erős, a másik gyámoltalan. Az egyik reál, a másik humán, és még sorolhatnám. Máshogy érzünk, másképp gondolkodunk. Egyrészt személyiségünk okán, másrészt az életünk során ránk hatott események, ingerek is formálnak minket. És akkor ezt gyúrd össze, és nézd meg, „ki” jön ki belőle!

A harmadik szempont a tudatosság: mennyire, és hányszor vagy képes alkalmazkodni, újratervezni a családodért, a létfenntartásodért, vagy egyéb céljaidért. Na és mit hoz magával a tudatos világod? Mennyi „erőszakot” élnek meg a mindennapjaid?

És itt jön a kérdés: miért nem lehet mindenki az, ami? Az „érzékeny” érzékeny, hogy megélhessen átérezhessen. A „kemény” bátor, erős, hogy sportoljon, vállalkozzon, a „reál” könyvelő, matematikus, feltaláló, a „humán” szociális segítő, vagy művész, irodalmár... Hosszú a lista. Miért nem válhatunk azzá az emberré, akik igazán lenni szeretnénk, nem pedig azzá, amit a lehetőségeink megadnak? Olyan szép, színes és élhető lenne a világ, ha mindenki azt csinálná, amire valóban született, amire hivatott, amiben erős. Mennyit nyerhetne ezzel a társadalom, ha mindenki azt adná hozzá a világhoz, amiben a legjobb? Mi lenne, ha Élnénk, nem pedig Túlélnék? Ha harag helyett mosolyokkal, a félelem helyett nyugalommal töltenénk meg az életünket?

Valahol összekutyulódtak a lehetőségek, valahol félresiklott ez a világ. Megfelelés, kötelességek, köteleződések, alkuk, kompromisszumok és nem az ÉLETÉRT, hanem a MEGÉLHETÉSÉRT. Persze tudjuk, hogy az emberek sokoldalúak, de nem azon a széles skálán, mint ahol mozogni kényszerülnek. Na és persze az évek során kialakult sztereotípiák, ami szerint a hétköznapi ember ne akarjon álmodozni, és fogadja el a sorsát. Olyan ez, mint ha más bőrében élnénk nem a sajátunkban, mint ha egy szoros cipőbe, vagy egy szűk ruhába kellene minden nap belebújni. Akárhogy is hordjuk, mindenképp kényelmetlen. Küzdünk, mint malac a jégen, csoda hát, ha frusztráltak vagyunk?

Szóval elgondolkodtam, és elképzeltem valami utópiafélét, amiben minden ember félretehetné a körülményeket, és másokat nem bántva az lenne, ami: Önmaga. Hány élet folytatódna másképp? Születnének-e új döntések, fordulatok? De a legfontosabb: hány boldog emberrel találkoznánk? És képesek lennénk-e egymás támogatásával előcsalni a napot a felhők mögül?

(2021. március 22.)

 Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva 

2021. 02. 18.

IGAZSÁG vs. EGO


Gondolkodtam az emberi méltóságról.


Meddig terhelhető az ember lelke, és hol az a határ, amin túl már egy másik világ kezdődik? Olyan világ, ahol nincsenek szabályok, ahol minden megengedhető. Ahol a büszkeségnél nagyobb hatalmat kap a haraggal telt bosszúvágy. Mi váltja ki? Talán a kétségbeesés?

Van a vizespohár elmélete, amikor az utolsó csepp határoz meg mindent. Abban a pillanatban billen a mérleg nyelve, melyik világot választjuk. A cseppek életünk során, mint apró tüskék hullnak lelkünkbe, és hegeket hagynak maguk után. Sérülünk. Te is, én is, mindannyian. Hogy kinek, mennyi jut, az változó, mint az is, hogy milyen intenzíven karmolja végig életünket a durvaság.
Szóval gondolkodtam az emberi méltóságról, a haragról, a kétségbeesésről, és arról, hogy milyen életút vezet ahhoz, hogy valaki átlépje azt a bizonyos határt. De ahogy az arcunk és szemünk színe más, úgy különbözik a teherbírásunk, és a döntéseink is. Tudjuk, hogy a harag méreg, kiszipolyozza a sérült lelket.  Akkor vajon van-e értelme egy olyan bosszúnak, ami nem az igazságot akarja helyreállítani, csupán csak a csorbult egót? És vajon megéri-e ezért feláldozni  jellemünket, nyugalmunkat, lelkiismeretünket és méltóságunkat ennek apropóján? Nem hiszem. De hát ugye nem vagyunk egyformák. 

(2019. 06. 24.)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva 

2021. 01. 02.

KI NEM KERES, ANNAK NEM HIÁNYZOM

Sebes kézzel miért kapaszkodom?
Ki nem tart meg, annak nem hiányzom.
Talányarcú néma közönyöddel
túlmutattál minden vallomáson. 

Büszke ritmusod bókot igényelt.
Táncoltattál egy zord vaskorláton,
de törött lábam csak fájón lépdelt.
Ki mélybe lök, annak  nem hiányzom.

Színt vallottak az őszinte vágyak,
s szikkadt morzsát kapott valóságom.
Arcomon ajtó, összetört árnyék,
beláttam, hogy már nem hiányzom.

"Sokat és sokszor" - elavult szavak -
tetteid nélkül csak füstízű bársony.
Üres frázisok, mind szétfoszlanak.
ki nem keres, annak nem hiányzom.

Kifordított furcsa szösszenetek, 
szilánkod, hogy végül eltaláljon...
Te hagytál menni, s én elfogadtam.
Ki nem marasztal, annak nem hiányzom.

(2021. január 2.)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva



2020. 09. 22.

 ÁRNYÉKDAL

Oly hosszú úton járt a láb,
vakporos gödrök könnyein.
Selyem ruhánk már tiszta rongy,
farkas megtépte perceink.

Szétalázott a vallomás,
becsuktam ajtót, ablakot.
Feszengő gőzpárák felett
a múlt már semmit nem hagyott.

Ködbe burkolva csend köhög,
fájón a mellkast döngeti;
édes emlék sebes maradt,
megrajzolt mosoly tünteti.

Nincs már több vessző pont helyett,
a Talán messze elszaladt.
Szívünk még néha megremeg,
de más nap lesz az ég alatt.

(Doboz, 2020. szeptember 22.)

Deák Mónika
 © 
Szerzői és minden jog fenntartva

2020. 08. 02.



BUKOTT ANGYAL

Harangok zúgnak, üvöltik a jelent.
Beléd csorgattam minden rezdülésem.
Lámpám pislákolva az utolsó percén
lecsapja a relét minden készüléken.

A képek fejemben csúnyán összeégtek;
hamut kapargatok, sós könnyek alatt.
Szorítom magamhoz apró mozaikod,
minden kis darab egy-egy kenyérfalat.

Szívből vágytam veled a víg holtodiglant, 
de pofon vágott a kegyetlen idő,
hogy túl későn ébredt csipkerózsa álmom,
s kiszáradt közben a legszebb málnatő.

A vihar vad lova bennem tovább tombol,
villámok röhögik szánalmas kínom.
Játék vagyok látod a balsors asztalán,
de vesztettem, s vágyad százszor visszasírom.

Bolond szerelmem egy elfuserált térben
csak bukott angyal, végleg kitaszítva.
Szívem elhagyom, túl sokáig fájt már,
de neved marad a bőröm alá írva.

(2020. augusztus 2.)

Deák Mónika © Szerzői és minden jog fenntartva


2020. 07. 28.


BÜSZKESÉG ÉS BALÍTÉLET

Mint álmos buborék hullok szíved melegébe,
de kippukkantak benned a régi vágyak.
A tegnapi kincsek már nem őrzik tovább
mit szerettél, és mik olykor húsba vágtak.

Köteléked felém lassan végleg szertefoszlik,
s már csak én kapaszkodnék bőszen kezedbe.
Olyanná váltam, mint a régen várt eső,
de kiszáradt minden, mire megérkeztem. 

Szikláink közt, érzéseink büszke börtönében 
kínpárnákra rakjuk a megtört álmokat.
Hogy szerettél egykor, s hogy elvesztettelek...
Már nem bolygatjuk tovább a talányokat.

Múltból menekülünk: én Feléd, Te tőlem;
a szív-vitorla már más irányban áll. 
Ha széttép a vihar, eltűnök a szélben,
s csak rossz emlék maradok árnyaid falán.


(2020. július)

Deák Mónika © 
Szerzői és minden jog fenntartva

2019. 08. 03.

MINT EGY PAPÍRDARAB

Mint egy papírdarab az utca kövén,
felkap a szél, csak sodornak a napok,
s talán eltűnök, ha megég az idő.
Fotó: Pixabay
Füst leszek, halvány, és elillanok.

Már nem beszélem úgy a régi nyelvet,
fáradt csontjaimon lépked a magány.
Kőszirt emlékek kérdezik: Fáj-e még?
Ha lenne hangom, talán elmondanám.

De némán sikoltom sós éjszakákon
a párnámba süllyedt szakadt álmokat:
királylány helyett csak katona lettem,
- bukott harcaimban egy mankó támogat.

Betontengerbe rekedt a hajóm,
a közelben sincs egy talpalatnyi föld,
s temetve bennem a valódiságot,
ez a szürke város folyton rám üvölt.

Kincsem, ha volt is, az idő meggyűrte.
Foszlott vágyakból kihulltak a morzsák.
Csak egy lap vagyok, mit hajtogat a szél...
Vajon lesz-e ki újra Reményt ír rám?

(Budapest, 2019. augusztus 3.)

Deák Mónika
 © 
Szerzői és minden jog fenntartva


MENEDÉK

Összehajtottam magam a porban,
a talpak alatt kihunynak az álmok.
Fotó: Pixabay
Bíbor ködben lehulló cseppekből
hangszálak nélkül csak némán kiáltok.

Árnyam alatt is süllyed a világ,
a céltalan jövőt magával húzva.
Csontszínű magányom zsákutcája
éles kavicsokból van összegyúrva

Távoli hangokból kihűlt vigasz -
megszűnik minden, ami itt felejtett.
Úgy hullok karjába a csöndnek,
Mint puha emlék, a szakadék mellett.

Ha majd nem félek már, bezár a tér;
jéghideg korlátot markol a kezem,
s mint a vízcsepp, ha ködruhába bújt,
messzire ugrom a végtelen felett.

(Budapest - 2019. június 9.)

Deák Mónika © 
Szerzői és minden jog fenntartva

2019. 06. 02.

PIKÁNS VERS

Csak szelíden és szolidan,
hamisan vagy komiszan,
csak pazarul vagy bizarrul,
tán hanyagul és pimaszul,
csak finoman, vagy hevesen,
vagy az egész, vagy fele sem,
csak behunyod, vagy kinyitod,
és kortyolod, de ihatod,
cinkos csókkal, egyszer élve,
ráfeküdve forró szélre,
hagyni élni, szállni, égni,
nevelt útról jól lelépni,
fűszál hegyét beletörve,
tűzesővel teleszőve
hangosan a sunyi csendben
percről-percre sebesebben
szikrázni az elevenben.

(2019. június)

Deák Mónika © 
Szerzői és minden jog fenntartva

2018. 12. 10.

KISEMBER

Karácsony, Skyline, Seattle, Karácsonyi Ornament
Fotó: pixabay

















DEÁK MÓNIKA: KISEMBER

Ismét egy év, és mindig újabb,
de most nélküled jött a december
Egy dal cseng fülemben, kedves emlék…
Vajon merre járhatsz most Kisember?

Járom a várost, és mindenhol ott vagy.
Emléked nyomja arcomba a világ.
Kirakatok, polcok rólad üzennek,
szinte hallom hangod, most mit mondanál.

A közértben egy üveg málnalekvár,
a hátsó sorban a Marlenka figyel,
sarokban zöld fenyő hófehér díszben.
Egy srác  egy karton Fonyódit cipel.

Száz helyről fakadt bolond nevetések,
a konzervek között furcsa tonhalak,
a nehéz táska, röpke sugárhajtás,
s a pékáru is csak víg szlogen marad.

A 47-es már nélkülünk robog,
de minden nap látom, ahogy elhalad,
s újra élem a pillanatot, mikor
rövid időre bontottam a falat.

Ismét egy év, és mindig újabb,
szakíthatatlan mágnes-kapcsolat.
Egy dal cseng szívemben, kedves emlék…
Hej Kisember, vajon merre vagy?

(2018. december)
Deák Mónika © 
Szerzői és minden jog fenntartva

2018. 11. 30.

SZÍVHASADÁS

DEÁK MÓNIKA: SZÍVHASADÁS

Tétlen bolyongással punnyad rám az este,
szürke hétköznapok árnyát szórva rám.
A lámpafénynél csak morzsolom a csendet,
gondolatok járkálnak szobám falán.

Csak hallgatom, ahogy fájón emlékeznek,
könnyeik némán érted mormolt imák;
s ahogy botladoznak szétszórt kavicsokban,
féltve bújik meg alattuk a világ.

Rólad beszélget a polcomon az ösztön,
vak tükörbe rémiszt bukott éveket,
s a "Mit tehettem volna?" üzen szeméből,
de kérdésére nem jön a felelet.

A szeretni vágyott foszlott anyaságom
összeroppantva a lelkembe szakadt,
s már nem vagyok más, csak egy kiszáradt folyó.
Ölelő partom rég víz nélkül maradt.

Eltékozolt idők repedt ablakain
csak a szél süvít be metszőn, hidegen,
s megborzongok, ahogy a megzuhant reményt,
flegmán megsuhintja fáradt hitemen.

Tétlen bolyongással nyüszít rám az este,
fáradt éveinknek árnyát szórva rám.
védő karjaim csak nincstelen csonkok,
ujjad ott ragadt a kínok ravaszán.

(Budapest, 2018. november 30.)

Deák Mónika © 
Szerzői és minden jog fenntartva
Fotó: pixabay


2017. 08. 11.

CSILLAGOK ALATT

DEÁK MÓNIKA: CSILLAGOK ALATT

Újra a tenyered volt, a szemed, mellkasod,
a biztonság, mit csak lényed adhatott,
a két karod, a vállad, óvó menedékem,
s a pillanat, hogy egyszer újraélem...
Ennyi volt csak Kedves, egy megkésett vallomás.
Az idő megrágta saját vasfogát,
hogy a lehet, nem lehetből lehet-e mégis?
Hogy a "külön jobb" csak rossz hipotézis...?

Mert hiába távol, hogyha szeret az ember,
szalmaszál ruhánk még mindig úgy perzsel,
s a csöndünk, ó a csönd is sóhajokat kerget,
kihagyott esélyből gyúr egy + egyet.
Reményt és kételyt összead és kivon,
a józan észt hagyja, hogy magában igyon;
a gondolat rohanva össze-vissza téved,
s két ember lelkéből gyúr egy merészet.

Vágyak horizontján, hol a hold olvas mesét,
már semmi sem számít, vonzás küld feléd,
s az elmélet tűnik, csak a pillanat marad,
ott a tóparton a csillagok alatt.

(Balaton, 2017. augusztus 11.)

Deák Mónika
 © 
Szerzői és minden jog fenntartva


Fotó: Pixabay

2016. 04. 18.

AZTÁN ELHALKULUNK...

DEÁK MÓNIKA: AZTÁN ELHALKULUNK...

Aztán elhalkulunk...
Kopott bársonyát az ég ránk takarja,
s csillagot repít szemünkre az éj.
Néha hiszem, hogy egyszer újraébredünk,
s gyűrött életünkből kivonhatjuk a mínuszokat.
Illúziók.
Néma ígéretek a vérszívta létből.
Benne keringenek a napban,
de sugarai földet nem érnek.
Aztán már mindegy.
Álmainkról lehullnak az izzó selymek,
továbbsiklanak egy oltó vízesésbe, -
s maradunk csupaszok, ismeretlenek,
fonnyadt májusok egy nyomott világban.
Aztán elhalkulunk...

(Budapest, 2016. február 22.)

Deák Mónika
 © 
Szerzői és minden jog fenntartva
Fotó: pixabay





2016. 02. 16.

SZÜLETTEM...

Fotó: Trepka Zoltán + saját montázs

DEÁK MÓNIKA: SZÜLETTEM...

Születtem, s lettem felhők vitorlása,
sóhaj-szelek fújta vágyak vallomása.
Zsákomban az álmom, sorsom húzza hátam,
terheimtől néha megbillent a vállam.

Születtem, s lettem embere a földnek.
Nehéz szavak sokszor mély gödörbe löktek,
s talpra álltam mégis kemény súlyok alatt.
Csak a világ torzult, ami visszamaradt.

Születtem, s lettem menedék a szónak.
Gondolatok olykor könnypapírra szórtak,
s mert álmodni mertem, görcsbe zártam magam,
s világok harcai közt lettem világtalan.

Születtem, s lettem mindennapi játék.
Isten tenyerében ha mezítláb járnék,
talán felszisszenne érdes bőröm nyomán,
s új lapot kapnék a megszenvedett jogán.

Születtem, s lettem vendége a csendnek,
meséim szívembe nosztalgiát csentek,
s mikor régi képek lélekúthoz értek,
elsírtam gyöngyét a honvágy erejének.

Születtem, s lettem kőbe karcolt emlék,
s ha útjaim során egyszer messze mennék,
sóhajom ott hagyom örök otthonának,
hisz akik szeretnek, mindig visszavárnak.

(2016. február 16. - Bp., lélekben Doboz)
Deák Mónika © 
Szerzői és minden jog fenntartva

2015. 09. 12.

ÚTVESZTŐ

Begombolt évek alatt betalált dogmák,
mint kopott GPS, ha nem tudtam az irányt,
úgy terveztek velem, ha rossz volt a tábla,
vagy ha már nem bírtam az oxigénhiányt.

Most bolyongva járom a nagy ismeretlent,
gyűrött szándékom zsebembe varrva,
a holnap fogadott rám egy marék garast,
hitem a gesztenyét hátha kikaparja.

Ám csorognak bennem a hamuszín napok,
mókuskerék pörget percórákat,
a pulzus csak szalad, de akad a ritmus;
a peron hideg, és lerobban a járat.

Szeretnék egy napra kicsit gyenge lenni,
Csak nyugodtan lenni tehertelen.
Néha belesírok, s görnyedt küzdelemből
vad súlyaim alatt péppé csendesedem.

Majd szoros torkomon megfeszül a szándék,
hogy a padlóról újra és megint,
hogy tenni kell hittel, és hegyeket mászni,
mert a felelősség csak előre tekint.

De mondd ó Istenem! Meddig bír az ember?
Feszült inak, hogyha szakadoznak...
Meddig lehet járni karcos pengeélen,
ha a sok sebtől csak véresebb a holnap?

Rég elfáradt rajtam a temérdek álarc,
mosolyokkal fedett torz büszkeség.
Vasruhám is kopott, túl régóta hordom.
Rozsdamarta hitem az elevenbe ég.

Begombolt éveim mint rám gyógyult terhek
vonszolnak tovább, míg el nem hagynak.
Térerőm halovány, az iránytűm törött,
vak koldusa leszek a nyűtt céltudatnak.
(2015. május 21. - Budapest)
Deák Mónika © 
Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: pixabay

















2015. 09. 11.

NEFELEJCS

Körbe pörgött bennem a neved, s lehet,
hogy arcodba sóhajom titkot temet,
s mert te voltál simítóm, gyógyölelésem,
így bukott meg bennem lassan a "nem értem".

Hogy is volt? Mi volt? Csak menni és tenni,
sorsot fordítva a kenyérre kenni,
s lenni boldog talán, vagy kicsivel könnyebb -
változás hegyektől durván részegültebb.

A város fölött egy csöpp harmónia,
úgy zsongott az éjben a harmonika,
s a fények a Dunán úgy simultak össze,
hogy szikránkat az éjben összekötözte.

Majd fűztünk színházba zárt reményt... (kemény)
zenészárokból sok-mollos szenvedélyt,
s bár szerelmed izzó lámpa volt fölöttem,
én csüggedten tőled mégis elköszöntem,

Emlékek, utak, s egy türelmes kedves,
támasz, s a válasz egy könnyes szerelmes.
Semmiért egészen, és mégis maradni.
Lélekforróságot soha föl nem adni.

De csörgő láncokból nem épül jövő,
csonka érzésekből vágyakat szövő...
Hát köszöntünk szelíden, lehajtott fejjel,
s gyógyulunk hosszan egy fáradt nefelejccsel.

(2015. augusztus 25.- Budapest)
Deák Mónika © 
Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: Pixabay

2015. 05. 12.

FALAK

Árny vagyok csupán, kusza semmiség.
Belőlem többé nem szürcsölsz napot.
Emlékszellemek harapásával
csak remény-lelkedet ámíthatod.

Lám, könny lettem izzó parazsadban,
illó arany, puha hamuágyon,
de elalszom, ha nem táplál hited,
s fényemet is a magányba zárom.

A véletlenek furcsa halmából
a varázs is csak lábnyomot hagyott,
mert büszke félszünk visszatáncolva
nem vállalta fel a kockázatot.

Gyűrve pihegnek szétszórt napjaink,
filmbe égett lélekdobbanások,
s a visszazárt falak könnyszeméből
óvatos vágyunk is elszivárog.

De megéri-e, ha a csend feszít,
és álmatlanul kattog a kerék?
Szilánkra törnek porcelán álmok,
s színt váltanak a rózsaszín mesék.

Egymáshoz ragadt lélekrongyaink
túlélnek-e még több áldozatot,
s vajon megéri-e cipelt görccsel
mocsárba gyúrni a káprázatot?
(2015. május 12. - Budapest)

Deák Mónika © 
Szerzői és minden jog fenntartva

Fotó: Pikrepo